Mit nem beszél az az ukrán

A ’90-es években a határon túli magyar közösségek közül a kárpátaljai magyarok voltak a legjobb helyzetben. Szörnyű szegénység volt ugyan Ukrajnában, viszont senki nem bántotta a magyarokat magyarságuk miatt. Nem is nagyon lett volna miért. A túlnyomórészt oroszul beszélő ukrajnai lakosság maga sem volt biztos saját identitásában. Így Ukrajnában békében élhettek a nemzetiségek, románok, magyarok, oroszok egyaránt.

Aztán a kétezres években Ukrajna konfliktusba keveredett édestestvérével, Oroszországgal, ezzel párhuzamosan a nemzetiségekkel ápolt kapcsolata is megromlott keleti szomszédunknak. Tulajdonképpen a kijevi hatalom mindenféle átvezetés nélkül támadt a magyarokra, gyakorlatilag a kárpátaljai ukránok sem értették a fővárosi oligarchák által irányított magyarellenességet. A sort Porosenko elnök kezdte a magyarokat is sújtó nyelvtörvénnyel, majd az ukrán hatóságok minden indok nélkül rendszeresen zaklatták a kárpátaljai magyar főiskolát, a politikai képviseletünk vezetőit, illetve minden magyarokhoz kötődő intézményt, köztük az egyházakat is. Valójában egy cikk terjedelme nem is teszi lehetővé mindannak a lelkiismeretlen gazemberségnek a felsorolását, amelyet az ukránok a magyarok ellen elkövettek az utóbbi egy évtizedben.

A háború kitörése óta pedig az ukrán hatalom és annak egyes tisztviselői a válság elmélyítésén dolgoznak, megnyilatkozásaikkal sorozatosan fenyegetik Magyarországot és a magyar nemzetet. Néha úgy tűnik, mintha nem Oroszországgal, hanem velünk, magyarokkal állnának háborúban. Mintha az alig százezres kárpátaljai magyar közösség képében választottak volna maguknak egy olyan ellenfelet, akin levezethetik mindazt a frusztrációt, amit az orosz fronton elszenvedett veszteségek keltenek a többségi társadalomban. Békeidőben úgy tekintettünk a kijevi vezetésre, mint szájhősökre, akikkel majd nyugodtabb időben rendezzük a félreértéseket és a béke helyre áll a két nemzet között. Először Sándor Fegyir, Ukrajna Budapestre akkreditált nagykövetének interjúja sem keltett különösebb feltűnést Magyarországon. Meg kellett szoknunk, hogy az ukrán tisztviselők csak és kizárólag a USAID szponzorálta médiával állnak szóba és a biztonságos távolból versenyszerűen nagyot mondanak, hogy mire vigyázzanak a magyarok, ha nem változtatnak a magatartásukon. Mióta azonban kiderült, hogy ukrán pribékek megöltek egy magyar családapát, megváltozott a hozzáállásunk az ukrán fenyegetésekhez. A gyilkosság után másként hatnak Fegyir szavai, miszerint: „a problémák gyökere abban rejlik, hogy a kicsi kezdett játszmába a naggyal”.

Az ukrán diplomata ezzel a kicsi-nagy ellentétpárral akarta leírni a magyar–ukrán kapcsolatot, pontosabban azt az aszimmetrikus erőviszonyt, amely a két ország között fennáll. Természetesen értjük a fenyegetést. Egy olyan kis ország, mint amilyen Magyarország, nem védekezhet, ha a magát mamutnak képzelő marha, tántorgása közben megsebesíti. Csöndben kell tűrni, nehogy felbőszítse ezt a kapitális állatot.

Volna azonban egy észrevételünk. Fegyir úr elhamarkodottan méricskéli a két ország közti méretbéli különbséget. Először is, amikor Fegyir Ukrajna nagyságára hivatkozik, akkor tulajdonképpen lopott holmival kérkedik, ami még bűnözői körökben sem számít elegáns dolognak. Ezt azonban nem vesszük zokon, jól tudjuk ugyanis, hogy az ukránok nem valami finom népek, képtelenek jó modorral viselkedni. Sokkal fontosabb azonban az, hogy legyünk türelmesek és várjuk ki a háború végét. Mi ugyanis nem kötnénk nagyösszegű fogadásokat arra, hogy a harcok lezárása után lesz-e értelme Ukrajna területi „nagyságát”, „kiterjedését” bármivel is összehasonlítani. Pláne nem egy olyan valóban létező országéval, mint amilyen Magyarország. Ugye érti, Fegyir? Emlékeztetném Fegyir urat arra is, hogy az elmúlt 35 évben Ukrajna 50 millióról 20 millió alá menedzselte a népességét. Igazi bravúr!

És nem, ezek az emberek nem a fronton haltak meg! Már a háború előtt legalább 10 millió ukrán hagyta el az országot. Sokan Oroszország irányába! Nos, képzeljük el azt a kétségbeesést, ami arra indít milliókat, hogy Oroszország irányába szökjenek meg! Így látjuk teljességében Ukrajna valóságát, olyannak, amilyen. Ahol egyenruhás tisztviselők civil polgárokat ölnek, ahol rendőrök akadály nélkül kirabolhatnak vagy megzsarolhatnak ártatlan embereket. Nem rovott múltú oligarchákat, hanem egyszerű polgárokat. Az pedig ordas hazugság, hogy nincs elég információ Sebestyén József meggyilkolásával kapcsolatban. Az ukrán hírszerzés meglepően jól dolgozik, ha szükség van rá. Most azonban egy egyszerű gyilkossági ügy körülményeit sem képesek felderíteni. De segítünk. Sebestyén József nem akart háborúba menni, ahogy egyetlen kárpátaljai magyar sem. Ön is, amint lehetett, olajra lépett és elfogadta a kényelmes budapesti állást, mielőtt egy orosz drón nyomorékká tenné.

Ezzel együtt jól tudja ön is, hogy Ukrajnában kizárólag pénz kérdése, hogy valaki megússza a frontra kerülést. A sorozótisztek pontosan azért vadásznak az utóbbi időben olyan lelkesen a férfiakra, hogy a háborús vereség bejelentése előtt gyorsan kiszipolyozzák azokat, akiket még lehet. Nos, Sebestyén József nem volt gazdag ember, de nem is szűkölködött. A családja jó eséllyel kifizette volna a szokásos 10 ezer dollárt, amibe a menekülés kerül. Az ukrán toborzók tehát vagy szándékosan ölték meg Sebestyén Józsefet, nem törődve a pénzzel, vagy túlzásba vitték a kínzását, amit általában azért alkalmaznak, hogy a nincstelenekből is kipréseljék a pénzt. Egy-két nap kínzás után ugyanis a legszegényebbnek is eszébe jut valaki, akitől kölcsön tud kérni. Ez így megy Ukrajnában. És ezt ön is nagyon jól tudja. Mint ahogy azt is, hogy Ukrajna EU-integrációjának nem Magyarország az akadálya. Hanem saját maguk. Egy félresiklott kísérlet az országuk, aminek minél előbb véget kellene vetni, mielőtt még több embert maguk alá temetnek a romok.

Fegyir úr, azt pedig tudnia kell, hogy néhány éve még teljesen más véleménnyel voltunk – magam is – Ukrajnáról. Sokan együtt éreztünk önökkel. A holodomor miatt éppúgy, mint a meg nem érdemelt szegénység és az értelmetlen háborús veszteségek miatt. Ukrajna azonban túl messze ment. És lehet, hogy igaza van, az interjújában nemrég ugyanis azt mondta, hogy: „soha nem késő bocsánatot kérni egymástól. Még a legnehezebb pillanatban sem”.

Legyenek okosak, itt az ideje megszólalniuk! Amíg pedig átgondolják azt, hogy mennyi mindenért kell bocsánatot kérniük, legyenek olyan kedvesek és értesítsék Vörös Szabolcsot és a sárkányellátós barátaikat! Szeretnénk átadni nekik az ukrán Vascső-rend nagykeresztjét. Helyezzék a kárpátaljai magyarság sírhantjára! Sokat tettek azért, hogy az ukránoknak sikerüljön a magyarokat eltüntetniük az ősi földjükről. Derék munka!