Mit várnak

„Egyedi hangvételű, katartikus dokumentumfilm. A Tobi színei (16) július 1-től a mozikban!” Ez olvasható a Cirko Film hirdetésében.

„Egy fiatal szabolcsi transznemű történetén keresztül szól a család fontosságáról a nemzetközi érdeklődést kiváltó magyar dokumentumfilm.”

Már ilyenünk is van. Nagyon műveltek vagyunk már, és nagyon európaiak. Az igazán művelt ember úgy tudja, hogy férfi is szülhet gyereket, a műveletlen meg azt hiszi, hogy csak nő.

„Tóbiás, vagy ahogyan családja is szólítja, Tobi, transznemű. Női testbe született, de férfiként azonosul. Az ő vívódásokkal teli életét mutatja be Bakony Alexa Tobi színei (Colors of Tobi) című filmje, rendhagyó nézőpontból.”

Nézem a kis bejátszást, és kíváncsian várom azt a „rendhagyó nézőpontot”. Mert a szokásos az, hogy ez egy öröm, ez ünnepelni való, nagyszerű, csodálatos és felemelő. Ez egy ajándék az élettől, új kapukat nyit, gazdagodsz, erősebb leszel, okosabb, szebb, jobb, tök jó ez, kell, mint egy falat kenyér. Ha szenvedés is jár vele, az csak a rengeteg mucsai leragadt fel nem világosult miatt van, akiknek a fejébe Orbán tett egy chipet, és ha látnak egy női testbe született férfit, akkor megnyomja a gombot, és borzongva összerázkódnak. Csak így lehet, lévén, ha valaki ettől borzad, az nem a természetes reakció, hanem biztos valaki „csinálta”.

Szóval nézem a bejátszást, család, régi fényképek, beszélgetés, zene és a többi. „Nem akarom, hogy téged bántson bárki is.” Mondja az anyuka. Nos, az anya ezt mondja akkor is, ha a fia sitten van, mert gyújtogatott, vagy felnégyelte a szomszéd gyerekét. Bármilyen utat választ, az a gyereke. Védeni fogja. Ez természetes. Biológiai parancs. Ahogy az is, hogy van, aki ettől rohadtul iszonyodik. S miközben nézem, arra gondolok, tőlünk mit várnak? Vagy tőlem. Nem elég, hogy nem bántjuk? Nem elég, hogy megteheti ezt az egészet?