Hirdetés

Halogatom, halogatom, de végül mégiscsak kénytelen-kelletlen megszakítom kedves Lakiteleki sátor-sorozatomat, mert a hazai ellenzék hergelésére újabb hetedik cikkelyt akar a nyakunkba akasztani valamiféle EU-funkcionárius.

Most a koronavírus-törvény és a sajtószabadság ügyében. Úgy látszik, mindenki 1989 után született, mert nem tudják, mit beszélnek. Fogalmuk sincs arról, mi a cenzúra, és mi a szólásszabadság betiltása.

Munkám közben pihenésképp szlalomozgatok a médiacsatornák között. Március 25-én, szerdán délután 4-5 óra tájt belebotlok Bolgár György Megbeszéljük című fecsegdéjébe. Hallom ám, hogy valaki a Moszadot magasztalja az egekig. Joggal. Hiszen egy ellenséggel körülvett ország kiváló önvédelmi szervezete. „Központi hírszerző és biztonsági ügynökség. Föladata a hírszerzés, a kémelhárítás, a fegyverek beszerzése, terroristák elleni küzdelem.” E műfajban a legjobb a világon. Két legendás tettét említem. Eichmann náci tömeggyilkos elfogása és több mint száz zsidó repülőutas kimenekítése a terroristák fogságából, az ugandai Enteb­béből.

Egyértelmű, hogy a szervezet magasztos, nemzeti elhivatottságú. Egy létében fenyegetett kis ország ütőképes védelmi csapata az elképesztő túlerő ellenében. A Klubrádió betelefonálója is tudhatta volna ezt talán, mert – úgy vélem – csak ezért méltathatta a Moszadot. És ezért helyeselhette a kijelentést Bolgár György is, az úgynevezett beszéljükmeg-ember.

De nem. Mégsem ezért. A telefonáló akkor miért hangsúlyozta ki, hogy ez az illusztris szervezet minden föladatot meg tud oldani? Egyáltalán nem a hazája védelméért dicsérte. Mert talán a „haza” fogalmát nem is ismerik ezek a balbikficek. Azért emlegette, mert azt reméli, ha mindenre képes a Moszad, Orbánt is el tudja tenni láb alól. Nevét ugyan nem mondta ki, de körülírta a „célszemélyt”, és hogy tévedés ne essék, Bolgár György árnyalt és pontosított. Ahelyett, hogy tiltakozott volna a nagy nyilvánosság előtt elhangzó gyilkosságra fölbujtás ellen.

Az eset persze jelentéktelen. De mégis jellemző az ellenzék kétségbeesett állapotára. Bénaságára. Demokratikus eszközökkel, parlamentáris körülmények között nincs ereje a hatalom megszerzéséhez. Ezért álmodozik fizikai erőszakról célja érdekében, mégpedig külső erő segítségével. Külső segítség, mindig! 1956. november 4. Tipikus magyarellenes módszer. A torzonc gáncsoskodók történelmi hagyománya. A labancok a kamarillában, a nyilasok a nácikban bíztak (Horthy ellenében), aztán Moszkvában többször is a vörös utódok. Majd következett a belga Moszkva mint panasziroda és följelentőfórum. És most, elképesztő módon, a Moszad a jajkiáltás, a reménytelenség végső fokán.

Ez tényleg őrület. Épp most, hogy e sorokat írom, Jávor Benedek Brüsszelbe szalad panaszkodni, ami azért dupla téboly, mert éppen összedől a globális világrend. „Mert hisz a mai Európa nem élni, hanem minden áron megdögleni óhajt” – idézzem Karinthyt a nácizmus hajnaláról. Hát ennyire nincs ennek az ellenzéknek arányérzéke? Képtelen súlyozni fontos és jelentéktelen között? Nem érzi, hogy amikor tízezrek halnak meg, nem lehet egy ideiglenes törvényjavaslat Európa gondja? Ha épeszű.

Az egész balliberális ellenzék médiájával együtt mérhetetlen pesszimizmusában pánikgyárrá alakult át, és katasztrófatelepnek látja nem magát, hanem Magyarországot. Ez még magánügy. Ám az, hogy a Moszadot bérgyilkosok bandájának véli, már súlyos – nemzetközi – diplomáciai bukfenc.

Szerencséjükre, mert akiket érinthetne, nem hallják. Gilisztafing nem szaglik a Holt-tenger partjáig.