MSZP

Most búcsúzunk és elmegyünk, a mi időnk lejárt…

Ki hitte volna, hogy ezt a dalt manapság legátéltebben a Magyar Szocialista Párt tagsága és vezetősége énekelheti? Kijöttek a tél végi közvélemény-kutatások, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy az egykor hatalmas kormánypárt mára leküzdötte magát az egy százalékig.

Ott pedig, mint az MDF, az SZDSZ és a Kisgazdapárt példájából tudjuk, a politikai megsemmisülés szakadéka nyílik.

Nem így indult a történet. Igaz, az 1990-es első szabad választásokon a régi bőrét levedlett párt tagsága még csalódásként élte meg a listás 11 százalékos eredményt, amellyel 33 képviselőt juttattak be a parlamentbe. Rövid ideig ráadásul úgy tűnt, hogy a többiek karanténba zárják a szocialistákat, ülhetnek a parlamenti padsorokban szomorú magányban, amíg végleg ki nem hullanak onnan. Az SZDSZ azonban, amelyről utóbb kiderült, hogy bár fordított előjellel, de ugyanaz, mint az MSZP, mentőövet dobott nekik, és élve a lehetőséggel 1994-ben akkorát nyertek, hogy maguk is alig akarták elhinni. Ettől meg a liberálisok lettek csalódottak, de azért néhány miniszteri tárcával és jó sok üzletelési lehetőséggel a szocialistáknak sikerült letörölniük a könnyeiket.

1998-ban aztán együtt csalódtak, amikor a Fidesz a kisgazdákkal közösen, nyakán az MDF batyujával elverte őket. De azért még mindig 134 képviselőjük ette a parlament édes kenyerét. Megvolt a hátország, amelyből 2002-ben nekirugaszkodva hajszállal bár, de legyőzték a Fideszt. Nyolc aranyév következett a szocialistáknak, dúskálás a javakban és a hatalomban. Igaz, nyolc keserves év az országnak, de nem ez roppantotta meg a szocialista pártot.

Gyurcsány Ferencnek hívják azt az embert, aki a kést végül a torkukra tette. Hogy miért nem próbálnak meg legalább kapálózni ellene, örök rejtély marad, amelyet viszont szükségtelen megfejteni, nem ér annyit az egész. Különösen, hogy előbb-utóbb Gyurcsány is követi őket a szektapártjával együtt oda, ahová eleve valók voltak, a politikai semmibe.