Hivatalos ügyet voltam intézni a héten, s messzire utaztam. Ki a XV. kerületbe, annak is a szélére. Persze, a messze meg a távol, tudom, megfoghatatlan fogalmak, olyan, mint a kicsi meg a nagy, a jó és a rossz. Hogy lehet az, hogy a lényegtelen dolgok mindig kézzelfoghatók, az olyan például, hogy mennyi egy fröccs, de a lényegesek meg kicsúsznak az ujjaid közül, mint a víz, a fény és maga az élet?

Rákospalota! Hová lettek a napok, mikor reggelente leszálltam a buszról, s a Dózsa gimnázium kapuján osontan be, nehogy lebukjak, hogy kések?

Hirdetés

Van ebben a környékben valami, ami elvarázsolja az embert. Budapesten jársz, de mégis mintha valami kisvárosban. Az eldugott utcák mélyén, ahol fél évszázada nem használt villamossínek keresztezik az utadat, másfajta levegőt szív az ember. A derékmagasságig érő, szűk ablakokon tán a napfény is úgy furakszik be, hogy átpréseli magát az idő és az elmúlás szűrőjén.

A Kajár utcában felfigyeltem egy apró ablaknyílásra. Kis luk egy romos ház oldalában. Vajon mi lehet bent? Laknak itt egyáltalán? Vagy csak egy régi titok, régi szégyen, szenvedés vagy elviselhetetlen fájdalom talált itt menedéket? Nem állhattam meg, hogy ne hajoljak közel, s próbáljak benézni, bedugni a fejem.

Semmi. Néma csend. Az elbujdosott titkok, azt hiszem, soha nem fedik fel magukat. Megkerültem az épületet, és körbejártam a kis utcát. Kocsmák, vegyesboltok. A százéves házak homlokzatán rémületesen festenek a rikító üdítőital-reklámok. Olybá tűnik, mintha valaki gúnyt űzne az épületből, ami öreg és gyenge és nem tud védekezni, nem tudja mindezt kikérni magának. Csak tűri.

Nem is értem, Turmayer, a festő, aki ezekben a házakban lakott, ezeket az utcákat járta, miért a Tabán szerelmese volt? Miért mindig azt festette, mikor itt volt előtte a festeni való világ? Úgy látszik, az ember mindig arra vágyik, ami nem az övé.

Bár lehet, ha ma élne, már alig találna festenivalót, s ha látná, így szólna, ezek nem az én utcáim. De hát pár évtized múlva már ez se lesz itt.

Korábban írtuk