Önmagát halálra ítélő nép vagyunk. Szótartó, etikus nemzetként meg is teszünk mindent e végcél érdekében. Szeretünk siratni, gyászolni, miközben elfelejtettünk örülni és ünnepelni. Vereségeinket felnagyítjuk, magunkénak érezzük, de győzelmeinket szégyelljük és elfelejtjük. Gyakran kesergünk azon, hogy milyen nagy, sikeres és dicső nemzet voltunk egykor, de ha a konkrétumokról esik szó, akkor mindig csak a kudarcokra emlékezünk.

Jellemző, hogy a ragyogó sikerekben gazdag, négyszáz évig tartó Árpád-kor győztes nagy csatáiról alig tud a „művelt és nemzetben gondolkodó magyar”, de a két túldimenzionált vereség (Augsburg 955, Muhi 1241) ön- és bűntudatunk szerves része. Melléjük aztán még jön Mohács, Nagymajtény, Világos, Trianon és így tovább. Mintha egész történelmünk csak sorscsapások sorozata lenne. Bármi jöhet, amitől depresszióba lehet esni, igazolni lehet a kilátástalanságot, az irántunk való gyűlöletet, rosszindulatot és leginkább a tehetetlenkedéseinket. Nem is csoda, hogy már saját hazánkban is „bujdosók” (Prohászka Lajos) vagyunk. Mindenkire tekintettel vagyunk, mosolygunk egykori legyőzőinkre, kirablóinkra, árulóinkra, szobrot is állítunk nekik, csak saját létérdekeinkről nem akarunk hallani és annak szellemében cselekedni. Egészséges tudatú nép vereségeiből tanul, de a győzelmeit, sikereit ünnepli. Arra büszke, az ad neki önbizalmat, életerőt. A magyarországi történetírás által agyongyalázott Kun László király morvamezei diadala (1278) sem azért fontos, mert egy Habsburg Rudolf nevű, már akkor is több generációs rablócsalád gyakorló ivadéka két kis tartományra (Alsó- és Felső- Ausztria) tett szert, hanem mert e csatával törtük össze a hazánkra akkor veszedelmes cseh nagyhatalmi ábrándokat. Palacky úr hatszáz évvel később is emiatt tajtékozott ellenünk, csak mi nem tudjuk ezt. Kun László nagy győzelmekor mindössze tizenhat éves tinédzser volt, néhány évvel később, huszonhárom éves korában (1285) az úgynevezett második tatárjárástól menti meg az országot, miközben belső ellenfelei is – idegen célok érdekében – rendre lázadoztak ellene. Meggyilkoltatása óta a győztes gyilkosok véleménye a mérvadó róla – az áldozatról… Helyes, hiszen két (vérmesebb kurucaink szerint egy, de az menthetetlen) nagy bűne volt: magyar érdekű politikát csinált, és sikeres volt. Felejtsük el az ilyet minél előbb… Hamis kurucaink a Habsburg-nagyhatalom öntudatlan (értsd: buta) megalapozójának tartják Kun László királyt. Mindössze arról feledkeznek meg, hogy a Habsburgok csak százötven-kétszáz évvel később válnak meghatározó tényezővé Európában, részben Zsigmond lánya, Erzsébet és Habsburg Albert házassága, részben a burgundi (Burgundi Mária-Habsburg Miksa), majd a spanyol (Aragóniai Őrült Johanna-Habsburg Szép Fülöp) házasságok által. Nyilván innen ered a „Bella gerant alii, tu felix Austria nube” mondás. Van más hiányosságunk is. Nem tudjuk azt sem, hogy történelmünk legfontosabb csatáját 907-ben vívtuk Pozsonynál, mert e győzelemmel stabilizáltuk Kárpát-medencei hegemóniánkat ezer évre. Jövőre lesz ennek 1100 éve és nagy ünnepet is rendezhetnénk, ha volnánk olyan bátrak és életképesek… Nagy Lajos királyunk is csak „szórta a pénzt Itáliában”, és nem igaz, hogy három tenger mosta birodalma határait, „Petőfi is hazudott, mert csak kettő” – mondják. Az, hogy fél Európa hozzá igazodott, hogy birodalma területe egymillió négyzetkilométer volt, a Trianon utáni Magyarország tizenegyszerese, az mit sem számit. Zsigmondról is csak manapság merjük magunknak bevallani, hogy uralkodása idején Buda az európai politika első számú centruma volt. Jellemző, hogy a nagy Mátyás királyt is, noha elismerjük, közben fintorgunk, hogy miért győzte le a cseheket, lengyeleket, németeket. „Nem azt kellett volna csinálnia” – állítjuk bölcsen ötszáz év távlatából. (De vajon mit, amikor azok állandóan támadtak?) Úgyhogy, ha egészséges öntudatú nép lennénk, akkor tavaly nyugodtan megünnepelhettük volna a fekete sereg 520 évvel ezelőtti bevonulását a meghódított Bécsbe. Persze meghívtuk volna rá az osztrákokat, hadd örüljenek ők is velünk együtt… Idén van 525 éve, hogy Aragóniai Ferdinánd nápolyi királyt a Magyar Balázs által vezetett sereggel megsegítettük a török ellen és visszafoglaltuk neki a töröktől a dél-itáliai Otrantót. Tudunk ma erről? Nem. Hiszen ez siker, ezen pedig nehéz búslakodni. Egyébként Otrantóban még ma is van „magyar hősök” utcája… Mátyást csodálták és rettegték kortársai. Az igazi kiválóságoknál ez a kettő együtt jár. Oly nagy tekintélye és hatalma volt, hogy a pápai államhoz tartozó Ancona városa 1488-ban önként nagy királyunk védelme alá helyezte magát, és ennek a hódolatnak a jeleként kitűzte a magyar lobogót. Egykori győzelmeink, nagyságunk bizonyítékainak ragyogó sorát még hosszan folytathatnánk, de minek? Ilyen önfeladó hozzáállás mellett, mint a mienk, csak fokoznánk a zavart, felkavarnánk depressziós világunk poshadó vizét. De azért még utoljára megemlítem, miszerint e napokban ünnepelhettük a budai Várban a nándorfehérvári diadal (1456. július 14-22.) 550 éves évfordulóját, a Hunyadi János által vezetett sereg és Kapisztrán Szent János kereszteseinek ragyogó diadalát. Bár nem állami ünnep volt, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója és az I. kerület polgármestere is megkoszorúzták Hunyadi és Kapisztrán szobrait. Ha valamit, ezt nagy formátumban lehetne ünnepelni, ennek igazán lehetne nagy nemzetközi visszhangja, elvégre VI. Sándor pápa ezért rendelte el 1500. augusztus 9-én kelt bullájában, hogy az összes katolikus templomban a déli harangszó e diadalt köszöntse. Éppen Nándorfehérvár példája mutatja, hogy a civilizációk közötti konfliktusok nem a mai világ büntetései. Akkor azonban még nem defetista módon reagáltak rá őseink, mint a mai úgynevezett európéerek. A török-magyar háborúk ugyanis elsősorban civilizációs összecsapások voltak. A „kereszténység védőbástyájaként” egy életformát, egy kultúrát védtünk lelkesen és minden erőnkkel, miközben persze azon belül önmagunkat, hazánkat, életünket is. Ma már ezekből szinte semmi sem fontos, csak öröknek vélt hedonista nyugalmunk, amely azonban már csak egy hajszálon függ. A civilizációk közötti konfliktussorozat részeként a nándorfehérvári diadal jelentőségben Poitiers-hez (732) illetve Lepantóhoz (1571) mérhető, függetlenül Magyarország vagy Európa későbbi török-, illetve iszlámellenes sikereitől, kudarcaitól. De ha mi nem beszélünk róla, más miért hódolna a mi dicsőségünknek? Ezzel a civilizációs problematikával akkoriban már a török is tisztában volt, és elsősorban éppen ezért kezelte Magyarországot másképpen, mint a balkáni államokat. A Balkán összes országa ortodox és kivétel nélkül gyenge kis állam volt. Egykori patrónusuk, Bizánc is végnapjait élte, majd elbukott. E népeket a török meghódította, uralkodó rétegüket kiirtotta és szép nyugodtan uralkodott rajtuk, századokon keresztül, tudván, hogy igazi támogatást e kis népek senkitől se kaphatnak, önmagukban pedig gyengék. Az új ortodox nagyhatalom, Nagy Péter által csak a XVIII. század elején jelentkezik, de a török őt még simán leveri. Így komoly segítséget Oroszország majd csak a XIX. században tud adni civilizációs testvéreinek. Hogy ez az ortodox kontra latin keresztény civilizációs különbség milyen mély volt már akkor is, azt az is mutatja, hogy amikor a nyugati kereszténység csapatai olykor a Balkánra tették a lábukat, a helyi lakossággal is meg kellett küzdeniük, nem csak a törökökkel. E kis népek általában nem felszabadítóként fogadták őket. A török uralom (1453) előtti konstantinápolyi pátriárka is tiszta lelkiismerettel a „kisebb rosszat” választotta önmaga és hitsorsosai számára, amikor a Rómával való kiegyezés helyett jobbnak tartotta a török uralom elfogadását. Ez a különbség ma is megvan az ortodox és a latin keresztény világ között. Magyarország esete azonban más. Először is, mi még a Mohács körüli időkben jelentős hatalom voltunk, latin kereszténységünk révén szorosan kapcsolódunk egy életerős, akkor még virágzó civilizációs körhöz. Volt tehát hátországunk, Huntington szavával még magállamok (pápaság, császárság) is. Ezek ezer szállal kötődtek hozzánk, „érdekük volt megtartásunk” e körben. Ez akkor is így van, ha számtalan bűnt követtek el ellenünk például a Habsburgok vagy mások. Megszabadulásunkat is a civilizációs összefogásnak (Szent Liga) köszönhetjük elsősorban. Ugyanakkor a török a magyar nemességet se kiirtani, se behódoltatni nem tudta, bár sokszor próbálkozott, főleg az utóbbival. Erdély akkori helyzete sem mond ellent e tételnek. Hiszen azért lehetett viszonylag elfogadható, mert a töröknek érdeke volt a nemzet megosztása. Másképpen sorsa inkább a havasalföldi vagy moldvai helyzetet mintázta volna. Van némi igazságuk azoknak (Perjés Géza), akik szerint a török nem is akarta Magyarországot elfoglalni, mivel kiesett az úgynevezett akciórádiusza, katonai hatósugara köréből. Bár a nagyhatalmak gyakran lépik túl lehetőségeik határait – elfogván őket a legyőzhetetlenség gőgös hite -, túllépnek akciórádiuszukon. Az okosak presztízsveszteség árán is visszavonulnak, a fennhéjázóbbak viszont belefulladnak a távolságba. Az elsőre jó példa Napóleon kivonulása Egyiptomból, utóbbira pedig Amerika és csatlósai afganisztáni és iraki tehetetlenkedései. A török birodalom egy igen tudatosan építkező, sokáig igen jól prosperáló hatalom volt. Téves az a nézet, hogy rabló állam volt, amelyiknek álladóan szüksége volt az új hódításokra, ha életben akart maradni. Tény az is, hogy hihetetlenül jó felderítésük, kémhálózatuk volt. Pontosan tájékozódtak az európai politikában, és ki is használták az itteni ellentéteket. Hadseregük technikailag és taktikailag nagyjából II. Szulejmán haláláig (1566) a legjobb volt. A hanyatlás azt követően indult meg. A tizenöt éves háború idején (1591-1606) akkori legjobb hadvezéreink (Bocskai István, Nádasdy Ferenc, Pálffy Miklós, Zrínyi György) ezt már észlelték. A török fősereget (azt, amit a szultán vagy a nagyvezér vezet) kétszáz év óta először Báthory Zsigmond és Bocskai István győzte le Gyurgyevónál (1595). De még ezután is idő kellett az igazi fordulathoz. II. Szulejmán említi naplójában, hogy Magyarországot nem akarta meghódítani, megelégedett volna a jelentősebb déli végvárak (Nándorfehérvár, Szabács, Jajca, Szörényvár stb.) birtoklásával, ami valójában az ő szempontjukból nézve a Balkán szükségszerű biztosítása volt Észak felől. Az akkori Magyarországnak házasság révén a Habsburg-világhatalomhoz való kapcsolódása miatt szánta rá magát a szultán a tartósabb magyarországi hódításra. Miközben tisztában volt vele, hogy e hódítás több bajjal jár, mint haszonnal. Az egész hódoltság korában a török sohasem érezhette biztonságban magát hazánkban, minden egyes végvár elfoglalása pedig aránytalanul sok vérbe és aranyba került. Más meghódított területekhez képest sok katonát kellett itt állomásoztatnia. Az itt beszedett adók sohasem fedezték a magyarországi kiadásokat. A legutolsó jobbágy is irtózott a törökök uralmától. Pedig – ellentétben mondjuk a későbbi ortodox gyökerű, bolsevik-orosz uralommal – ők a török nyelvet se tették kötelezővé, vallásukat se erőltették. II. Szulejmán hatszor vezetett, akkoriban verhetetlen hadseregével, személyesen hadjáratot ellenünk, többet, mint összes elődje és utódja együttvéve. Mégsem érte, nem érhette el célját. Geopolitikai kényszerek miatt cselekedett így. A kor szuperhatalma lemondott az egész ország meghódításáról. Maximálisan megelégedett a megosztással, hadállásainak a Kárpát-medence közepéig való kitolásával. Hallgatólagosan pedig mindvégig tudomásul vette, hogy az általa megszállt területeken az övé mellett továbbra is érvényben maradt a magyar jog is. A török soha sem volt képes megtörni egy másik civilizáció folyamatosságát, idegen test maradt mindvégig, miként később a szovjetek is. A déli harangszó, amit a magyar tudat a nándorfehérvári győzelemhez köt, eredetileg figyelmeztetés, segítségre való felhívás volt a latin keresztények számára a török-iszlám veszély ellen. A magyarok támogatására, akik értük is harcoltak. Egy civilizációs tudat hívójele volt, amit ma már lassan az se ért, aki utóda annak, aki ötszázötven éve a harangozást elrendelte. Miként annak is jele a déli harangszó, hogy ha egy nemzet hisz magában, értékeiben és van jövőképe, akkor bárki ellen képes győzni. A magyar legyőzhetetlen!