Narratíva

Egyre jobban bevonódva nézzük a Hunyadi-sorozatot, szombatról szombatra követjük a halhatatlan történetet, amelyre mindennap emlékeztet a déli harangszó. Túl a gazdag mesén fontos küldetést is teljesít ez a film: benne a nagyvilágnak mi beszéljük el a történetünket.

Nehéz túlbecsülni ennek a jelentőségét. Máig sorsokat nyomasztó példa az első világháborút lezáró békerendszer, amely feldarabolta a Monarchiát, benne Magyarországot. Csehország és Felvidék történetét, Magyarországnak az első világháborúban játszott szerepét elsősorban az úgynevezett emigráns Csehszlovák Nemzeti Tanács tagjainak, Benešnek, Masaryknak és Štefániknak az elbeszélése, idegen szóval narratívája alapján ismerte meg a Nyugat, azt fogadta el valóságnak. Ennek eredményeképpen azzal az érveléssel, hogy minden népnek joga van a maga államában élni, szétdarabolták Magyarországot, ugyanakkor létrehozták a soknemzetiségű Csehszlovákiát, a határai mentén tömbben élő németekkel, magyarokkal és ruszinokkal, az alárendelt szlovákokkal.

De mondhatok pozitív példát is, még ha kisebb is a lépték. Liszt Ferencet már életében magukénak követelték az osztrákok/németek és a franciák. A magyar kultúrpolitika intenzív munkájának lett az eredménye, hogy az idős mester még életében eldöntötte ezt a kérdést, és ma a világ kétség nélkül magyarként tartja számon.

Tudnunk kell, hogy legalább két évszázada a világ népei között kemény küzdelem zajlik arról, hogy a múltról kinek az elbeszélése, narratívája váljék elfogadottá a többi népek körében. Hogy ennek a küzdelemnek mekkora a tétje, azt mi, magyarok a bőrünkön éreztük már eddig is. És mivel a történelem soha nem ér véget, ez a vér nélküli küzdelem sem szünetelhet, napról napra meg kell vívni, hogy ha fordul a történelem kereke, a világ azt tudja rólunk, amit mi szeretnénk magunkról megmutatni. Hunyadi János eddig is a mi hősünk volt, ezután még inkább az lesz. Ez pedig bőven megéri azt a tudást, erőfeszítést és pénzt, amivel a róla szóló filmet megalkották.