Négó Lajos

Új hőse van a magyar futballnak, egy fekete fiú, a guadeloupe-i eredetű, Párizsban született, 2019 óta magyar állampolgár Loïc Nego. Sokáig emlékezetes mérkőzésen sokáig emlékezetes gólt szerzett az addig vezető izlandiak ellen a 88. percben, a magyar válogatott színeiben.

Ezzel visszahozta a siker esélyét, amellyel a magyar válogatott élt is, a 92. percben Szoboszlai Dominik megszerezte a győztes találatot, kijuttatva a magyar csapatot a részben Budapesten rendezendő Európa-bajnokságra.

Sokáig emlékezetes marad Nego gólöröme is, ahogy boldogságtól ragyogó arccal fut a kamera felé, és közben megcsókolja a mezét díszítő magyar címert. A köznyelv már magyar nevet is adott neki, Négó Lajosnak becézik. Most már a mi Lajosunk, és ezzel a legvadabb nemzeti érzelmű szurkolóknak sincs semmi bajuk.

Nego gesztusa valóban rokonszenves, de itt sokkal többről van szó, mint hogy egy színes bőrű sportoló, ahogy maga fogalmazott, otthon érzi magát Magyarországon. Újra bebizonyosodott, hogy a magyar kultúra befogadó, mindig is az volt, és az is marad. Ez az egyetlen esemény éles fénnyel világít rá arra, amit mindig is sejtettünk: a migráció elutasításának semmi köze a rasszizmushoz.

Amikor a kritikus 2015-ös esztendőben a magyar kormány, a lakosság többségének egyetértésével, megállította a határokon a tömeges illegális migrációt, a Nyugat rögtön idegengyűlöletet és rasszizmust kiáltott. És mivel a magyar kormány, megint csak a lakosság többségének támogatásával, továbbra is elutasítja, hogy Magyarország a tömeges illegális migráció célországa legyen, a vádat azóta is fenntartják. Holott két tökéletesen különböző jelenségről van szó.

A rasszizmus azt jelenti, hogy valaki az embereket pusztán a származásuk alapján alacsonyabb vagy magasabb rendűeknek tartja. Bár ahogy laposföld-hívők és vírusjárvány-tagadók, úgy rasszisták is minden társadalomban előfordulnak, ez a nézet tömegessé csak azokban társadalmakban tudott válni, amelyek a történelmük során megtapasztalták, hogy vannak uralkodó népek, és vannak alávetettek. Magyarán: a tömeges rasszizmus a gyarmatosító és rabszolgatartó államok öröksége.

A migráció elfogadása vagy elutasítása egészen más kérdés, bár meglepő kapcsolatban áll a rasszizmussal, éppen ellenkező előjellel, mint ahogy azt a Nyugat képzeli. A migráció elfogadása mögött ugyanis valójában a Nyugat rasszizmusa áll: az az elgondolás, hogy a betelepülők végső soron feladják majd a saját kultúrájukat, és azonosulnak a befogadókéval. E föltételezés alapja pedig az a ki nem mondott, de valójában általános meggyőződés, hogy a befogadó nyugati államok kultúrája különb, mint a betelepülőké. Szívük mélyén a németek, franciák, hollandok föl sem tételezik, hogy ne akarna végül minden török, afgán, nigeri betelepülő németté, franciává, hollanddá válni.

A mi föltételezésünk itt, Közép-Európában egészen más. Mi nem gondoljuk, hogy mondjuk a török kultúra alábbvaló lenne, mint a mienk, és keserű tapasztalatok alapján azt sem föltételezzük, hogy ha ide betelepülne egymillió török, azok magyarrá akarnának válni.

Mikor Franciaország politikai szövetségre lép Nyugat-Afrika úgynevezett frankofón országaival, akkor a volt gyarmatbirodalma utódállamaival köt egyenlőtlen megállapodást, amelyeknek a nyelvét kölcsönözte, és ahonnan folyamatosan érkeznek emberek az anyaországba, hogy az alantasabb munkákat elvégezzék. Urak és szolgák utódainak szövetsége ez mind a mai napig. Amikor Magyarország épít szövetséget például Közép-Ázsia türk népeivel, az az egyenrangú, egymást tisztelő, egyensúlyt tartó népek szövetsége. Tudjuk egymásról, hogy mindnyájunknak a maga kultúrája a legkedvesebb, és meg is akar benne maradni.

Abban viszont semmi új nincsen, hogy mindenféle népek fiai és lányai érkeznek hozzánk, hogy itt új hazát találjanak. Kevés nép akad, amelynek a történelme annyira a befogadások története volna, mint a mienk. Nem is lehet másképpen, itt, a nagy vallások és nagy kultúrák érintkezési pontján. Az igaz, hogy a szemlátomást távolról érkezőket még szoknunk kell. Ha a kínai boltos nehezen, de megbirkózik a magyar nyelvvel, már senki sem csodálkozik, de az még az újdonság erejével hat, ha mondjuk a szupermarketben két fekete kisgyerek, két testvér csengő magyar nyelven tárgyalja egymással, mit gondolnak a polcokon lévő játékokról.

Ma még újdonság, holnap ez is természetes lesz. Aki a mi hazánkat választja otthonául, azt szívesen látjuk. Büszkék vagyunk azokra a hollandokra, finnekre, angolokra is, akik ideköltöznek hozzánk, hogy itt dolgozzanak, gazdálkodjanak, vagy akár a nyugdíjas éveiket nálunk töltsék. Örülünk a hozzánk származott, minket választó sportolóknak is, köztük Négó Lajosnak, akinek a gólja után az első, reflexszerű mozdulata az volt, hogy megcsókolta a mi, vele immár közös, koronás címerünket. A rasszizmus démonával viszont küzdjenek meg azok, akik örökül kapták az elődeiktől.