Néha olyan egyszerű

Persze nehéz ellenállni a kézenfekvő magyarázatnak, hogy az európai gyökerű civilizáció módszeres és sokoldalú önpusztítása valójában egy Soros-féle háttérhatalom, egy úgynevezett mélyállam láthatatlan szövevénye sátáni munkálkodásának a következménye, de néha a dolgok magyarázata olyan egyszerű, hogy meglepődik az ember. A két éve elhunyt jeles klasszika-filológus és vallástörténész, a magyar származású, de utóbb Németországban élő Thomas Köves-Zulauf egyik fontos könyvében, amely a római vallás és monda történetébe vezeti be olvasóit, Cicerót idézi azt magyarázandó, hogy mi tette Rómát naggyá és az ókori világ mintaképévé.

Akkor hát olvassuk Cicerót, de úgy, hogy közben a magunk nemzetére is gondolunk: „Bármennyire elfogultak legyünk is önmagunkkal szemben, nem teszünk túl a hispánokon mennyiségben, a gallokon erőben, a punokon ravaszságban, a görögökön művészetben, de még az italicusokon és a latinokon sem a rájuk jellemző természetadta, velük született érzékben a hazai föld iránt. Ezzel szemben jámborságban (pietas) és vallásos beállítottságban, valamint annak az egynek tudásában és belátásában, hogy mindent az istenek hatalma vezérel és kormányoz, minden népen és nemzeten túltettünk.”

Köves-Zulauf szerint a római népet „nem Isten kifürkészhetetlen akarata választotta ki különleges szerepére, és vetette alá egy szerződés minuciózusan megfogalmazott feltételeinek. A rómaiak különleges helyzetüket saját kezdeményezésükre, teljesítményükkel érdemelték ki… maguknak, saját erejükből, esetről esetre kellett az istenek akaratát kifürkészniük és eleget tenniük annak. A rómaiak vallásos küldetéstudata tehát teljesítménytudat, és ezzel szoros összefüggésben sorozatos, meg nem szűnő kockázatok tudata… Egy nem várt fenomén.”

Aktualizáljuk. „Isten, áldd meg a magyart”. A vallásosság és a nemzeti kiválóság elválaszthatatlanul összefügg. Sőt, ennél is többről van szó: a kiemelkedő nemzeti teljesítménynek épp a vallásosság az alapja, az a tudat, amelyet a szerző így foglal össze: „hitük szerint az istenek minden tevékenységnek, minden órának részesei voltak.” Ahogy Radnóti írta ironikusan: az istenség ott ült velük az asztalnál, beleivott a poharukba, megbújt a nők mosolyában, részese volt életük minden látható és láthatatlan pillanatának.

Emlékezzünk vissza, hogy a magunk különleges helyzetét, ahogy politikai és gazdasági erőnket meghaladó erővel képviseljük ma már érdekeinket a világban, azzal a teljesítménnyel vívtuk ki, hogy miután nyolc nehéz éven át rendületlenül hittünk a szeretet és összefogás erejében – amiről valljuk be, hogy mélyebben szakrális gyakorlat volt, mint egy-egy vasárnapi ima –, a polgári demokráciák csúcsteljesítményét nyújtottuk a 2010-es választásokon, majd utána folyamatosan, máig. Aminek köszönhetően vert helyzetből győzelmi pozícióba kormányoztuk magunkat, olykor olyan ma még lehetetlennek látszó vállalásokkal, mint például az európai civilizációt sújtó népességfogyás legyőzése és a nemzet emelkedő pályára állítása.

Nem túlzás a rómaiakra hivatkozni? Miért volna az? A hajósok a tengeren régen a Sarkcsillaghoz viszonyították útjukat, pedig tudták, hogy a csillagot magát nem érik el soha. Egy istentelenített világban az isteni értékrendhez való visszatérés és őszinte igazodás olyan teljesítményekre teszi képessé azt a népet, amelyik vállalkozik erre, amilyenekről álmodni sem mert volna. Néha ilyen egyszerű.