Nem mind arany, ami fénylik

Az elmúlt hónapokban az európai közvélemény figyelme jelentős mértékben a 2021 után megnyíló uniós pénzügyi forrásokra irányult.

Két nagy pénzügyi alapról szóltak a hírek, és a figyelemmel párhuzamosan a várakozások is egyre nagyobbak lettek.

Tavaly decemberben – a 2021–2027-re vonatkozó többéves pénzügyi tervvel egy időben – fogadták el az uniós állam- és kormányfők a Next Generation EU-programot, amelynek alapvető célja a koronavírus-válság okozta társadalmi-gazdasági hatások mérséklése, valamint az európai gazdaság felkészítése a mostanihoz hasonló jövőbeni megrázkódtatásokra. A programot az Európai Unió történetének legnagyobb gazdaságösztönző csomagjaként harangozta be a brüsszeli sajtó. Legjelentősebb eleme a Helyreállítási és ellenállóképességi eszköz (RRF), amelynek összege 672,5 milliárd euróra rúg. A fennmaradó közel 80 milliárd eurót több, az előzőeknél kisebb költségvetésű pénzügyi alap összege teszi ki, amelyek közül a legjelentősebb a leginkább sújtott régiókban gazdaságélénkítést és munkahelyteremtést támogató React-EU program a maga közel 50 milliárd eurós főösszegével. De a tervek szerint jut még pénz kutatás-fejlesztésre, vidékfejlesztésre és a klímasemleges gazdaság megteremtését szolgáló beruházásokra is.

A számok tehát valóban impozánsak. Az ördög azonban, mint oly sokszor, ezúttal is a részletekben lakozik. A Helyreállítási alap összegének döntő része hitel: az alap vissza nem térítendő támogatásként 312,5 milliárd eurót tartalmaz, amelyet 360 milliárd euró összegű hitel egészít, pontosabban fogalmazva egészíthet ki. A sokatmondóan a „jövő generá­ciója” nevet viselő program döntő részben tehát a következő generáció kontójára kívánja újraindítani az európai gazdaságot. Azt az európai gazdaságot, melynek újraindulását éppen az Európai Bizottság elhibázott egészségügyi válságkezelése akadályozza.

A válság tavaly tavaszi kirobbanásakor két területen igyekezett magához ragadni a kezdeményezést az Európai Bizottság. Egyrészt az egészségügyi válsághelyzet kezelése, másrészt a válság gazdasági-társadalmi hatásainak enyhítése kapcsán. Az egészségügyi válságot hatékony és gyors vakcinabeszerzéssel és annak igazságos elosztásával lehetett, kellett volna kezelni. Az egészségügyi válsághelyzet sikeres kezelése hamarabb eredményezte volna a gazdaság újraindítását is.

Ami a második területet, a válság gazdasági-társadalmi következményeinek kezelését illeti, a bizottság megoldási javaslata több sebből is vérzik.

A legaggasztóbb, és hosszú távon a legjelentősebb következményei annak lesznek, hogy a Helyreállítási alap döntően hitelből kívánja beindítani az európai gazdaságot. Nem csoda ugyanakkor, hogy ez az elem megjelent az alapban: Soros György már évek óta kínálgatja az EU döntéshozóinak az örökkötvényt. Ez egy olyan hitelforma, amely végső soron az idők végezetéig adóssorba taszítja az azt felvevőket. Noha a javaslatot végül nem sikerült ebben a formában elfogadtatnia a brüsszeli döntéshozókkal, nem lehet észre nem venni az amerikai spekuláns keze nyomát a Helyreállítási alap hitelfelvételét illetően. A közös uniós hitelfelvétel nemcsak az unió és a tagállamok pénzügyi függetlenségén ejt újabb csorbát, de előszele annak is, hogy mintegy húsz évvel a monetáris unió megteremtése után itt a költségvetési unió is. A közös hitelfelvételtől már csak egy lépés, hogy a hitel visszafizetésére, a visszafizetéshez szükséges tagállami hozzájárulásra vonatkozóan is egységes szabályokat hozzanak az uniós intézmények. Ez pedig vaskosan a tagállamok önálló hatáskörébe tartozó költségvetési politikába történő beleszólás.

Az elmúlt napokban azonban az is kiderült, hogy a tagállamok jelentős része ellenáll a brüsszeli intézmények eladósító törekvésének. Magyarország is nyilvánvalóvá tette, hogy nem kívánja felvenni a Helyreállítási alap hitelrészét. Ennek fő oka, hogy a hazai gazdaság alapjai a válság ellenére stabilak, és az ország sikeresen finanszírozza magát a piacokról is. Látni kell, hogy döntően azon tagállamoknak van szükségük a brüsszeli pénzre, amelyeket felkészületlenül ért a 2020-ban kirobbant és kiszélesedett válság. Ezek a tagállamok döntően a déli, mediterrán országok, melyek még a 2008-as hitel-, majd azt követő eurozóna-válság negatív hatásait sem tudták maguk mögött hagyni.

A visegrádi négyek – köztük hazánk – azonban az elmúlt években jól teljesítettek: folyamatosan csökkent az államháztartás hiánya a fegyelmezett költségvetési politikának köszönhetően, és az uniós átlagot – nem beszélve az eurózóna átlagáról – meghaladó gazdasági növekedés ment végbe térségünkben. Ráadásul a közvetlen külföldi tőkeberuházások terén is növekedésről lehet beszámolni az elmúlt évben. Mindezen tényezőknek köszönhetően Magyarországot felkészülten érte a koronavírus-válság, és nincsen ráutalva a Helyreállítási alap által kínált teljes összegre, különösen nem a hitelre.

Az RRF konstrukciója mellett gond van az ütemezésével, a végrehajtás gyorsaságával is. Sajnos reális forgatókönyv, hogy mire a források valóban megérkeznek a kedvezményezettekhez, már régen túl vagyunk a válságon anélkül, hogy a hatásait érdemben mérsékelni tudták volna a tagállamok. Az elmúlt hetek Európai Bizottsággal folytatott tárgyalásainak tapasztalatai azt mutatják, hogy ismét a brüsszeli bürokraták kívánják megmondani, mire fordítsák a pénzt a tagállamok. Félő az is, hogy mire a kidolgozott tagállami terveket elfogadja a brüsszeli apparátus, addigra itt a nyár vége, így nem érkezik meg időben a segítség a válság által sújtott ágazatokhoz. A késedelem tovább rombolja majd az Európai Bizottság iránti, amúgy is alacsony közbizalmat. A csúszást azonban nem csak a brüsszeli bürokrácia aktatologatása okozhatja: az úgynevezett fukar négyek – Hollandia, Ausztria, Finnország és Svédország – előszeretettel fogják beleártani magukat a déli és a kelet-közép-európai tagállamok terveinek jóváhagyásába.

Kérdés az is, hogy az RRF kapcsán miért kellett egy merőben új, az eddigi hétéves programozási tapasztalatokkal összhangban nem lévő eljárásrendet kidolgozni. A határidők lerövidítése, a program felgyorsításának szándéka dicséretes ugyan, de a jelenlegi időbeli nyomást figyelembe véve a tagállamoknál már meglévő stratégiakészítési és programozási tapasztalatra építve kellett volna az RRF eljárásrendjét kidolgozni. Nem tűnik soknak a tervek végrehajtásának megkezdésére folyósítani tervezett 13 százalékos előleg sem. Az ütemezést szintén meghatározza, hogy tíz uniós tagállam, köztük hazánk mind ez idáig még nem hagyta jóvá az úgynevezett saját forrásokról szóló rendeletet sem. Mindennek azért van jelentősége, mert a közös uniós hitelfelvétel előfeltétele a vonatkozó rendelet valamennyi tagállami parlament általi elfogadása.

Az ütemezésen túl gond van a megfogalmazott prioritásokkal is: Brüsszelben most minden a digitális és zöld jövő köré épül, és az RRF is ezen célok elérését állította a középpontba, ez utóbbit szigorúan a Nyugat-Európában is tomboló progresszív politikai napirend jegyében. Emellett sokkal kevesebb figyelem fordul a válság által kiemelkedően sújtott turisztikai ágazat megmentésére vagy az egészségügyi kapacitások bővítésére, az egészségügyi dolgozók megfeszített munkájának elismerésére.

Az RRF kapcsán egyvalami azonban nem okozott meglepetést, ez pedig a hazai ellenzék politikusainak viselkedése, magatartása. A „minél rosszabb Magyarországnak, annál jobb az ellenzéknek” hozzáállás jegyében a koronavírus-válság egészségügyi és gazdasági következményeit kezelni hivatott kormányzati döntéseket egyaránt támadja az oltásellenes baloldal. Az egészségügyi védekezést az oltással szembeni közbizalom aláásásával, a bizonyítottan hatásos és biztonságos keleti vakcinák elleni támadásokkal, a hazai polgárok közös védekezési erőfeszítésének eredményeként lehetővé váló „nyitás” megkérdőjelezésével. A gazdasági helyreállítást pedig a hazai Helyreállítási és alkalmazkodási terv kritizálásával. Az ellenzék szokás szerint semmivel nem ért egyet: sem a terv prioritásaival, sem a kidolgozás mikéntjével. Az ellenzéki főpolgármester és a baloldali EP-képviselők egymásra licitálva mószerolják a hazai terveket Brüsszelben az Európai Bizottságnál. Teszik mindezt érdemi szakmai javaslatok megfogalmazása nélkül. Így a terv elfogadásának sikerét kockáztatják, végső soron pedig azt, hogy a magyar gazdaság, a magyar vállalkozások, egyetemek, egészségügyi intézmények csak később juthatnak hozzá az őket megillető forrásokhoz.

Ráadásul úgy tűnik, hogy az Európai Bizottság – nem túl elegáns módon – a koronavírus-válságot a saját hatáskörének a bővítésére kívánja felhasználni. Európai Egészségügyi Uniót javasol, amikor a központosított oltóanyag-beszerzés kudarcot vall. Közös hitelfelvételt ajánl, hogy ennek apropóján beleszólhasson a tagállami költségvetési politikába. Ez is mutatja, hogy mennyire nem érti a brüsszeli politikai-bürokrata „elit” az európai polgárokat, akik számára egyre inkább világossá válik, hogy válsághelyzetben a tagállami megoldások működnek, míg az uniós intézmények megbénulnak a fel­adat súlya alatt. Szembe kell szállni tehát azokkal a brüsszeli törekvésekkel, melyek a válság margóján szeretnének még nagyobb beleszólási jogkört kiharcolni az uniós intézményeknek. Az RRF-be csomagolt közös hitelfelvétel és az azzal való szembenállás is arról szól, hogy ennek, a hazai baloldali ellenzék által is támogatott törekvésnek megálljt parancsoljunk.

A szerző az Alapjogokért Központ európai uniós műhelyének projektvezetője.