Igen, a keserű tapasztalatok. Mert első közelítésre az igaz amerikai hitben nincs semmi kivetnivaló. Törvény előtti egyenlőség, a jog uralma, szabad és titkos választások, szólásszabadság, jog az élethez, vagyonhoz, világnézethez, szabad verseny és társadalmi szolidaritás – egyszóval demokrácia. Igen, ez mind helyes, követendő, elfogadandó. Lényegében ez a mi társadalmi hitvallásunk is itt, Közép-Európában. De a történelmi emlékezet szerint azelőtt is minden hatalom hitt a maga hitében. Hogy csak a legutóbbi példát vegyük: a bolsevikok is hittek abban, hogy az egész világon el kell törölni a tőkés kizsákmányolást. És mi lett belőle? Szörnyű háborúk, sötét zsarnokságok, csúfos összeomlás. Sajnos van néhány ország, ahol az összeomlás még nem következett be.

Ez a baj Amerika legújabban készülő háborújával – hogy aggasztó az eszmét fegyverrel exportáló nagyhatalom. Nem az olaj itt a döntő. Az csak arra jó, hogy a legújabb célország, Irak a nagyhatalom látóterébe kerüljön. Hogy szemet szúrjon. A szegénynél is szegényebb afrikai országokban dühönghet zsarnokság, polgárháború, százezreket gyilkolhatnak le középkori módszerekkel – ezek az események valóban nem érik el az USA ingerküszöbét. Nem vonul fel az ennyiedik és annyiadik hadsereg, hogy rendet és békét teremtsen. Nincs olaj, viszont van dzsungel, vannak hegyek, szúnyogok, úttalan utak, szétbogozhatatlan törzsi ellentétek. A CNN közvetítőkocsija a második napon beleragadna a sárba, a tankhadosztályok hadműveletei már az elsőn kifulladnának valami mocsárban, a lézervezérelt, tévékamerával felszerelt bombák úgy cuppannának bele a trópusi őserdő lombkoronája alatti iszapba, hogy évekig meg sem találnák őket.

Egy amerikai filmben azt kérdezte kollégájától a tévériporter: min gondolkodol? Azon – felelte a bodorhajú kollegina -, hogy a stábbal kimenjek-e forgatni egy tüntetésre, amit meg sem tartanak, ha nem megyek ki. Amerika háborút sem vív olyat, amelyen nincs ott a stáb.

De nem azért, mert olyan romlottak, aljasak, csak a látszatnak élők. Hanem mert Amerika médiavezérelt ország lett. Amerika ethoszát, a világhoz való viszonyát a mozifilmmel kibővített média formálja. Az őstípus a nyugatot meghódító pionír (az indiánok millióinak kiirtása persze nem szerepel a képen), aztán az igazságtevő cowboy, hogy mára az egészből Rambo maradjon, a kigyúrt igazságosztó, aki meg sem áll addig, míg pár száz vietnamit fel nem robbant.

De azért tévedés azt hinni, hogy ez az ethosz valami felületes, új keletű dolog. Gyökerei az Alapító Atyákig nyúlnak vissza. Az első telepesek óta Amerika lelke a szabadság. Azóta az amerikai férfi ideálja megküzdeni a szabadságért. Szembeszállni a gonosszal, legyőzni őt, és kivívni a szabadságot – magunknak és mindenki másnak körülöttünk. Ezt a véresen komoly rítust Amerika évszázadokon át csupán befelé gyakorolta. Az első világháború azonban belerángatta a zűrös európai történelembe, és megkóstoltatta vele a világméretű győzelem édes ízét. És rövid hezitálás után Amerika a világ szabadságküzdelmének élére állt. A hét mesterlövész elhagyta a poros Délt, és hozzáfogott a Föld népeinek fölszabadításához. Nyomukban a tudósítók hada. Az önfeláldozó hősiesség nyomban filmszalagra kerül. Amerika kész a hősies önfeláldozásra, de látni és láttatni akarja magát ebben a hősies pózban.

Az öbölháború (hovatovább így kell mondani: az első öbölháború) lenyűgöző példával szolgált arra, hogy a modern média erre milyen hatékonysággal képes. A világnak egyszerűen leesett az álla. A televíziós háború döbbenetes volt, lenyűgöző. Nem kell félni kimondani: katartikus élmény volt, ahogy egy csodálatos hadsereg felszabadított egy kis országot, és megleckéztetett egy zsarnokot.

És Amerika azóta is újra akarja élni ezt az élményt. Be akarja teljesíteni vállalt küldetését, el akarja vinni a szabadságot a zsarnokság alatt nyögő iraki népnek. A tömegpusztító fegyverek körül zajló huzavona jobb esetben is csupán önkéntelen szemfényvesztés. Lehet, hogy vannak ilyen fegyverek. Sőt valószínű, hogy vannak. Bevetésükre azonban aligha kerülhet sor, hiszen az első baktériumbomba ledobása az iraki rezsim azonnali és teljes megsemmisítését vonná maga után. Az összes arab ország egyetértésével. A lényeg az amerikai küldetés teljesítése. Az ENSZ-ellenőrök működése csak zavaró tényező. Hiszen Amerika számára a helyzet napnál világosabb: adva van egy zsarnok, és vannak ők, akik arra hivatottak, hogy a zsarnokot elsöpörjék a Föld színéről. A többi csak felesleges időpocsékolás.

Ezért nem értik Amerikában a vén Európát, legalábbis annak higgadtabb részét. Hiszen ők legjobb fiaik életét teszik kockára, dollármilliárdokat áldoznak saját adófizetőik pénzéből, és mindezt csak azért, hogy egy messzi nép szabadon élhessen. Akkor meg mit fanyalognak a franciák és a németek?

Csak egy baj van: a világ sokkalta bonyolultabb annál, mint hogy alkalmazkodjék az amerikai küldetéstudathoz. Tévedés ne essék: Szaddám Huszein igazi zsarnok, zsarnokabb már nem is lehetne. Nagy jótétemény volna a világra, ha Allah mihamarabb magához szólítaná. De számolni kell a másfél évezredes arab (muszlim) önbecsüléssel is. A több száz millió arab (muszlim) egyáltalán nem boldog attól, hogy őket úgy kell felszabadítani. Hát mik ők, rongy emberek, hogy a maguk erejéből nem mennek semmire? Ha segítség kell, majd szólnak. De addig ne páváskodjék itt a felszabadító pózában senki.

Aztán a palesztinok ügye. Ha Amerika az arabok barátja, legyen a palesztinoké is. Arab szemmel nézve az amerikai kettős mérce napnál világosabb. Ha Milosevics a terrorizmus elleni harcra hivatkozva háborút indít saját – albán – népe ellen, Amerika lebombázza Belgrádot. Ha Sharon a terrorizmus elleni harcra hivatkozva háborút indít saját – palesztin – népe ellen, Amerika fizeti a számlát. Úgyhogy csak hagyja az iraki népet. Inkább hagyja, hogy a palesztin nép felszabadíthassa magát. Utána lehet Irakról is beszélni.

Aztán az arab kultúra, amely nem euroatlanti kultúra. Mások az értékei, mások a hangsúlyai, más a tempója, más az egész világszemlélete. Az arabok (muszlimok) nem akarnak euroatlantiakká válni. Nem kérik sem a hamburgert, sem mindazt a jót és rosszat, ami a hamburgert körülveszi. Nem kérik az amerikai értékeket, főleg úgy nem, hogy jól táplált amerikai katonák végső soron hódítóként, győztes parádé keretében hozzák el nekik.

A kurdok. Van egy tízmilliós nép, amelyet az első világháború után, amikor a győztesek felosztották az oszmán birodalmat, egyszerűen kifelejtettek. Csakhogy a fél Kurdisztánt birtokában tartó Törökország szövetséges, NATO-tag, barát. Szóval a kurd népnek Rambo nem viszi el a szabadságot. Még az iraki oldalon élő kurdoknak sem, nehogy kedvet kapjanak túloldali társaikat is felszabadítani.

És végül itt van maga a háború. Egyre nagyobb veszélyt hordoz magában az a tény, hogy az amerikai közvélemény nem tudja, milyen a háború. Nincs róla személyes, civil tapasztalatuk. Amit tudnak, a filmekből és a tévétudósításokból tudják. Ezen semmit sem változtat, hogy a közelmúltban Amerika katonái több háborút is megvívtak. A katona tapasztalata ugyanis félrevezető. Igaz, hogy az életét kockáztatja, háborúban mégis kivételezett, bajtársak veszik körül, kap enni, ruházzák, van feladata, van fegyvere – nem ismeri a legszörnyűbbet, a kiszolgáltatottságot. Európának azonban keserves tapasztalatai vannak arról, milyen civilként átélni, elszenvedni a háborút. És utána még évtizedekig viselni a következményeit. Micsoda távolságra van ez a legnaturálisabb háborús filmtől is. Goethe mondta: a nemzet pusztulása közhely, egy tanya felégetése tragédia. Hány tragédia van készülőben?

Szörnyű veszélyeket hordoz, ha egy nagyhatalom küldetéstudatot formál magának. Mert minden nagyhatalom vakon és süketen önimádó, nincs füle és szeme másra, mint ami saját önértékelését erősíti. Hogy aztán hatalmas önbizalommal beletiporjon a civilizáció végtelenül bonyolult rendszerébe, és úgy összekavarjon mindent, hogy végül a világ rokkan belé.

Szaddám Huszein zsarnok. Az iraki nép elnyomás alatt szenved. Amerika önzetlenül, saját pénzén, saját fiai életét kockáztatva meg akarja dönteni ezt a zsarnokságot. És nekünk, európaiaknak mégis nemet kell mondanunk, minden eszközzel, teljes erőnkből. Amíg még nem késő, amíg föl nem borul a világ rendje.