Német lázadás? Eredmény: Merkel

Még egy választás van hátra az idén Európában. Az osztrák, október 15-én. A német lefutott. Lázadást nem hozott, sőt valami csendes status quo fenntartását eredményezte a hatalombirtokos Angela Merkel oldalán. De úgy, hogy pártszövetsége a 2013-as választások 41,5 százalékához képest csak 33,3 százalékot szerzett, miközben nagykoalíciós partnere és egyben a választáson a legnagyobb ellenfele, a szocialisták (SPD) történelmi mélypontjára kerültek 20,8 százalékos eredménnyel (ez utóbbi 5 százalékkal kevesebb, mint a párt 2013-ban megszerzett eredménye).

És a német választás további parlamenti pártjai adják igazából az elemzendő feladatot, hogy hova is tűnt, pontosabban hova igazolt a két nagy történelmi párt összesen 13,1 százaléknyi szavazója.

Rajtuk kívül ugyanis a Bundestagba jutott:
A radikális jobboldalinak mondott, de igazából „csak” bevándorlásellenes Alternatíva Németországnak (AfD) 13,2 százalékkal. Amely először került a német törvényhozásba, mert az előző választásokon csak megközelítette a küszöböt 4,7 százalékkal.
Majdnem ugyanez mondható el a német liberálisokról (FDP), akik Merkel koalíciós ölelése után 2013-ban kiestek a parlamentből, de most 10,1 százalékkal, középpárti erőként kerültek vissza.
Rajtuk kívül pedig még két közel azonos erejű, de sok mindenben eltérő párt jutott a Bundestagba, és mindkettő sikeresnek mondhatja a választásokat a maga szempontjából. Ugyanis mind a Baloldal (Linke) párt, mind a Zöldek javítani tudtak korábbi eredményükhöz képest. A keleti tömbben erősebb Baloldal 8,6-ról 8,9 százalékra, a Zöldek pedig 8,4-ről 9,2 százalékra tornászták fel támogatottságukat.

Vagyis a szocialistákon kívül mindenki ünnepelhetett. Merkel azért, mert győzött – ám milliónyi elpártolóját sirathatja. Az AfD, vagyis a radikálisok kétszeresen is ünnepelhettek. Egyfelől azért, mert végre parlamentbe jutottak, másfelől azért, mert rögtön középpárt lettek, és egyben harmadikok a német pártarénába. Az FDP ugyancsak kétszeresen is ünnepelhet, hiszen nemcsak hogy visszakerült újra a Bundestagba, de meg is duplázta korábbi eredményét. A Linke és a Zöldek pedig stabilitásukért és szerény, de mégis­csak fontos növekedésükért bonthattak pezsgőt.

A nagy pártok azért borúsan fogadták szavazóik elvesztését. Merkel a kiábrándult CDU-szavazókat az Alternatívoknál látja, míg Schulz igazából még csak a liberálisokkal sem tudja magyarázni pártja mélypontját, hiszen az FDP inkább jobboldali kötődéseket és elveket mutató liberális párt. Elnökük, Christian Lindner a kampányban keményen felszólalt az illegális bevándorlás és a keményebb határvédelem érdekében, ahogy számtalan ponton vitázik a Macron-féle Európa-elképzelésekkel is, vagy éppen a német pénzszivattyú európai csapjainak elzárását hirdeti, nemcsak olyan régi probléma kapcsán, mint a görög eurózóna kérdése, de Brüsszel irányába is.

Mindezek mellett nyilván a legnagyobb kérdés, hogy milyen kormánya lesz Németországnak az elkövetkezendő négy évben, s mindez hogyan fog hatni az EU-ra és tagállamaira.

Schulz a nagykoalíciót kizárta. Igaz, Merkel tett egy-két gesztust az SDP felé, hogy azért még gondolják át, ám valószínűleg a szociáldemokratáknak újra kell építeniük magukat ellenzékből, mert ahogyan egy ciklussal korábban a liberálisoktól, úgy a 2013-tól kezdődő kormányidőszakban az SDP elől szívta el a levegőt Merkel. Mindkét párt történelmi mélypontjára került a merkeli koa­líció által. Az SDP-nek Merkel ölelése a kampányban is féket jelentett. Schulz igencsak korlátozottan tudta támadni Merkelt, hiszen pártja mellette volt kormánypozícióban.

Az AfD, vagyis a radikális jobboldaliak, 90 mandátumukkal eleve ellenzéki pártként definiálták magukat. Ők szóba sem jöhetnek bárminemű koalíció kapcsán. És nem azért, ahogyan gyakran az európai sajtó beállítja, mert nem vennék be őket semmilyen kormányba, hanem azért, mert ők maguk tagadják az egész politikai elitet.

Így Merkel számára valójában a híres Jamaica-koalíció adódik egyetlen kormányzási lehetőségként. Ez pedig a fekete (CDU/CSU), sárga (FDP-liberálisok) és a zöldpárt koalíciója – Jamaica zászlószínei szerint. Ezt már a liberálisok és a zöldek is látják. És nyilván így zsarolópotenciájuk is megnő. Különösen az FDP esetén, akik már a választás éjszakáján megfogalmazták alapkövetelésüket. Kell nekik a pénzügyi tárca, különben nincs koalíció.

Nem véletlen, ugyanis Christian Lindner pártelnök álláspontja szerint a liberálisok azért kerültek ki a parlamentből, mert Merkel alapvetően semmilyen anyagi lehetőséget nem biztosított programpontjai kormányzati végrehajtásához 2013 előtt. De nem csak ezért. Azért is, mert – itt valóban jobboldali kötődést mutat a párt – Lindner egy „sokszínű Európa” híve, és nem hisz az eurózóna elmélyítésében sem. Sőt, a görögöket egyenesen ki akarja rakni onnan, miközben az EU-tagállamok költségvetési szabályait szigorúbban kérné számon a tagállamokon. Macronnak meg egyenesen azt üzente, hogy foglalkozzon Franciaország megreformálásával, és ne erőltesse, hogy majd ő megmondja, merre kell mennie az EU-nak.

Szóval Lindner nem a Magyarországon megszokott liberalizmust képviseli, ami idehaza csakis baloldali és szocialista alapállású lehet. Ugyanakkor a szabadverseny és a gazdasági liberalizáció híve. Viszont nemcsak Merkel CDU/CSU-jával kell kiegyeznie, hanem a vele sok tekintetben ellentétes eszmei alapokon álló zöldekkel is. Mondjuk energiapolitika- és klímaügyekben, ahol igencsak távol áll egymástól a két párt.

Mindezek alapján a legnagyobb kérdés, hogy Merkel fogságba kerül-e a koalíció megkötésével, és olyan kancellár lesz, akire már nem tekinthetnek igazán nagy hatalmú politikusként, mint eddig, vagy sikerül megint nyernie a lassú víz partot mos politikájával, és végül mégiscsak betöri a kicsiket, vagyis megmarad Európa úrnője.

Mindkettőre megvan az esély. Elég csak arra gondolnunk, hogy 2015-ben a migránsválság közepette, majd a kölni szilveszter éjszaka után alig volt vezető elemző, aki arra fogadott volna, hogy Merkel nyeri a következő választásokat. Pedig látjuk, hogy így lett. A német kancellár ereje pont abban van, hogy képes kivárásaival stabilitást és kiszámíthatóságot sugallni, amire talán ma a legnagyobb szüksége van Németországnak. Pont ezért nem lázadt. Migránsügyben meg végképp nem. A Bundestagba jutó hat párt mindegyikének fontos kérdése volt a migráció, ám csak egynek volt a legfontosabb, és ez a bevándorlásellenes AfD volt.

És van még egy fontos megállapításunk. A muszlim szavazók millióinak egyirányú szavazása nehezen vezethető le ebből a választásból. Nem lehet azt mondani, hogy Merkel muszlim tagozata sokat hozott volna a konyhára. Ahogyan Schulz szociálliberálisai sem érezték a muszlimok támogatását.

A liberálisok? Lindner migrációval kapcsolatos nyilatkozatai még a magyar közszolgálati televízióban is vezető hírként jelentkeztek, nemhogy muszlim szavazókat vonzottak volna Németországba. Amúgy az FDP inkább német értelmiségi párt, akiknek programjához nem populizmus, hanem politikai vájtfülűség kell. A muszlim szavazók jelentős része nem ilyen.

De ugyanígy a balosok és a zöldek eredményei sem mutatják, hogy a migráns hátterű szavazók tömegesen felfedezték volna őket.

Vagyis – ceterum censeo – a szeptember 24-i német választások egyelőre nem igazolják azon teóriákat, hogy az ötmilliós muszlim kisebbség egymaga eldöntheti a választásokat. Persze formálisan igaz az állítás, de a való világ még nem igazolja ezt. Egyetlen párt irányába sem volt tapasztalható tömeges elmozdulás a migráns hátterű szavazók részéről, sőt – bár ilyen statisztikánk soha nem lesz – talán még passzívak is voltak a sok többségi társadalomhoz szóló üzenet, program hatására.

Mivel a migránskérdés kényelmetlen volt a két kormánypárt számára, valójában csak az AfD profitált belőle a bevándorlásellenes, korábban bizonytalan szavazók köréből, ám a többi párt bevándorláshoz való viszonyának ambivalens volta miatt a muszlim szavazók egyikükben sem látták – mondjuk – a családegyesítő pártot.

Hogy Magyarország és az Orbán-kormány számára mit fog jelenteni az új kabinet és a régi-új kancellár asszony, majd akkor válaszolható meg, ha Merkel újrapozicionálódásának látszik az erőtere. És persze ugyanez látszik Orbán Viktor esetében is a jövő évi választások eredményei kapcsán. E kettős erőtérben dől majd el, hogy milyen lesz 2018–2021 között Németország és Magyarország viszonya.

Ahogy az FDP migrációs politikája is kihat majd erre, ha azt Lindner már a német kormányon belül fogja képviselni, ahogy az most ígérkezik. Merkelnek egyelőre még ezt kell tető alá hoznia, hogy aztán újra Európa kérdéseivel tudjon foglalkozni. Németország tehát nem lázadt. Ahogy eddig egyetlen európai állam sem. Október 15-én az osztrákok még megtehetik. A Szabadságpárt még felemelheti a zászlót.