Ha igaznak fogadjuk el azt a tételt, amely szerint a fasisztát legalább annyira jellemzi a használt módszer, mint az ideológiája, akkor azt is észre fogjuk venni, hogy a bolsevizmusra éppúgy állnak az elmondottak.

A demokratikus játékszabályok elvetése, az erőszak preferált módszerként történő alkalmazása a vita és a megbeszélés helyett, és persze a másság (mondjuk a mensevikség) meg nem tűrése. Az „aki nincs velünk, az ellenünk van” szlogent nem Bush használta először; hogy a hatalom mit ért ez alatt, azt mi itt, a volt Kelet-Európában már jól ismerjük korábbról. Nem véletlen tehát, hogy a módszereket tekintve egyre inkább teszünk ma egyenlőségjelet Hitler és Sztálin közé, de fontos ugyanakkor észrevennünk, hogy az egyenlőségjel használatának jogosságát módszereik hasonlósága indokolja elsősorban, nem pedig áldozataik számának hasonlóan rémisztő nagyságrendje. A fasizmus és a bolsevizmus közötti módszertani rokonság felemlegetése nem véletlen itt, egy a neoliberalizmust megérteni szándékozó írásban. Ha Gireoux-nak igaza van, amikor a demokrácia gyengülése miatt egy esetleges fasizálódástól tart az Egyesült Államokban, akkor a mai magyar parlamentarizmus milyenségét vagy a most hatalmon lévő, magukat baloldalinak nevező pártok viselkedését megfigyelve, mi itt joggal félhetünk a bolsevizmus újbóli felbukkanásától. Pláne érezhetjük a bolsevizmus erősödését itt, és a fasizálódás fokozódását Amerikában, ha megfigyeljük a magyar és az amerikai vonalas média rendkívül agresszív, már-már dühödt (és gyakorta uszító) részkövetelését a politika közvetlen irányításában. A 2002-2006 közötti időszakban Magyarországon a média túlnyomó többségének, a kollaboráns médiának az összejátszása az uralmon lévő MSZP-SZDSZ-koalícióval – az ízléstelenség meghökkentő szintjén túl – már kivehetően vázolja fel a bolsevizmus restaurációjának forgatókönyvét, egy újfajta bolsevizmus, a neobolsevizmus születésének menetrendjét. Azt az új világot, amelyben a tőke és a magát baloldalnak mondó politika majd eggyé forr, és amely – a média hathatós működése révén – épp a leginkább becsapottakat jelentő többség által lesz támogatott. Ez az ellentmondás; mármint a becsapók becsapottak általi támogatása pedig látszatellentmondássá lesz épp a média, a már a hatalom részévé váló média lehengerlő hatékonysága miatt. Nem szabad, hogy elkerülje figyelmünket az a körülmény sem, amely szerint a mai modern demokráciák eddig elfogadott „működési szabályzata” egyáltalán nem jelent védelmet egy bolsevizmusba való esetleges átvedlés ellen. Nem nehéz belátni, hogy demokráciánk maga a bolsevizmus, amennyiben úgy működik, hogy az 51 százalékos oldal mindent visz a 49 százalékos mensevik oldallal szemben. Amennyiben úgy működik, hogy több mint kétmillió magyar választópolgár akarata nem számít, illetve a mai parlamentarizmusunk „szokásrendjének” megfelelően nem is számíthat. Az utóbbi idő gyakorlata pedig az, hogy így működik, és nem nehéz megjósolni, hogy a 2006-os választások eredményén felbuzduló balliberális oldal (tovább erősödve a neokonzervativizálódó MDF-fel) pedig még inkább így próbálja majd működtetni. Nem pusztán koincidencia, hogy alig egy hónappal a 2006-os választások után Tamás Gáspár Miklós már a baloldali koalíció antidemokratizmusáról ír a kormányprogram meghirdetését megelőző őszödi susmussal kapcsolatosan. Felteszem, hogy írását valamiféle aggodalom, a zárt ajtók mögöttiségben megbúvó potenciális bolsevizmus, vagy más diktatórikus elfajulás lehetősége miatti aggodalom ihlette. Gyurcsány stílusa, vagy éppen a 2004-es hatalomra kerülésének módja pedig nem véletlenül kelti fel sokunkban a gyanút. Kiváltképp akkor, amikor a média zöme – személyekben és módszerekben egyaránt – egyre kevésbé leplezetten alkalmazza a kádári múlt gyakorlatában megszokott propagandista stílust (és persze élvezi az ott szerzett, vagy abban gyökerező előjogokat) akkor, amikor a magyar polgár véleményét befolyásolja már nem is igazán leplezett hazugságokkal, elhallgatásokkal és csúsztatásokkal. Amikor – a valóban oldalfüggetlen média teljes hiányában – információközlés helyett az állampolgár (valójában a potenciális választó) véleményének befolyásolása a média fő célja és feladata. Amikor a vonalas, a balliberális média, amelynek feladata már nem más, mint politikai marketing és propaganda, soha nem látott mértékben dominálja a hír- és kommentáripart, sőt a közízlés formálást is. Ha belegondolunk a képviseleti demokrácia (mint idea) lényegébe, nem lesz nehéz belátnunk, hogy a média ilyesfajta működése, azaz a média politikai marketinggé, propagandává silányulása szükségképpen a demokrácia gyengítését, a bolsevizmus, vagy éppen valamiféle fasizmus erősödését segíti elő. Ami talán a legtöbbet ártott a magyar demokráciának az utóbbi években, az a Nap-Tv közszolgálati programmá tétele, illetve az amerikai demokráciának a Fox Tv térnyerése, szemben például a valamelyest még tisztességes NBC-vel vagy az ABC-vel. Az egy bizonyos politikai oldalt támogató, illetve annak választási sikerét (és az ellenlábasának sikertelenségét) is elintézni, elrendezni képes, demokráciát meghazudtoló média beavatkozására éppen a 2006-os választások időszakában és közvetlenül utána láthattunk ragyogó példákat. Bár a Fidesz sutasága is vitathatatlanul oka a jobboldal 2002-es és 2006-os vereségének, de legalább annyiban hozzájárult ahhoz az MSZP-SZDSZ-elkötelezett média által vezetett és irányított Fidesz-, illetve Orbán-ellenes médiakampány. Napjainkban, a 2006-os választások utáni napokban pedig ugyancsak a kollaboráns médiára vár a feladat a baloldalt kisegíteni. Érdekes megfigyelni azt a már-már hollywoodi forgatókönyvek aprólékosságára emlékeztető, precíz és mindenre kiterjedő figyelmet, amellyel a média azon munkálkodik, hogy a baloldal választások előtti és utáni „országértékelését” valahogy össze lehessen egyeztetni, azaz a baloldal választások előtti hazugságaira ne derülhessen fény, és pláne ne arra a tényre, hogy az MSZP- SZDSZ-koalíció választási sikere lényegében a választó – elsősorban a média által kivitelezett – félrevezetésének az eredménye. Mi ez, ha nem a demokrácia megtorpedózása az „ügyes és elkötelezett” média által, az intézményesült hazudozás által, ami utóbbit persze a neoliberalizmus az erkölcs viszonylagosságával és a hazugság elfogadhatóságára vonatkozó tételével természetessé deklarál, társadalmilag elfogadhatóvá tesz. A neoliberalizmus-neokonzervativizmus sikereit annak köszönheti, hogy az átlagpolgár becsapható. Becsapható, mert nincs esélye megbízható információhoz jutni, illetve mert a hatalmat kiszolgáló, a vele együttműködő és a vele egyet akaró média mindent elkövet annak érdekében, hogy ne lehessen erre esélye. Ragyogóan példázza ezt is a 2006-os választásokat megelőző időszak, amikor a kormányoldal és a vele kollaboráló média csak két dologra ügyelt: arra, hogy a valóság még véletlenül se derülhessen ki a gazdaságról, vagy az ország pénzügyi helyzetéről, és arra, hogy az ellenzék épp az ország valóságosnak tűnő helyzetére alapuló érvei semmi esetre se rezonálhassanak az átlagpolgár fülében. Annak ellenére látta jónak így eljárni a média, hogy prominensei (például a Nap-Tv emberei) minden bizonnyal jól tudták már, hogy szükségképpen másként kell majd megnyilatkozniuk a választások utáni egy-két hónap elteltével, illetve hogy valójában homlokegyenest más következik majd a választások után (megszorítások az ország valóságos pénzügyi-gazdasági zűrjei miatt). Sőt azt is jól tudhatták, hogy lényegében az ellenzék országértékelése helyes volt (annak ellenére, hogy akadtak bornírt javaslataik, mint mondjuk a 14. havi nyugdíj). A becsapáson és a csaláson alapuló hatalom azonban, a nyertes választási eredményektől függetlenül, illetve a megbízhatóan rendelkezésére álló médiatámogatás ellenére sem lehet teljesen biztos a dolgában. Soha nem lehet bizonyos afelől, hogy manipulációira és csalásaira nem derül fény előbb-utóbb, illetve hogy a becsapott és megcsalt közember, a nép nem fogja egyszer csak azt mondani, hogy elég, és ne tovább. A történelem ugyanis arra tanít minket, hogy erre előbb-utóbb mindenképpen sor kerül. Ettől az elégtől való félelmében pedig a hatalom nem tehet mást, mint hogy redukálja az állami intézményrendszer működésének demokratikus voltát; körülbástyázza magát a hatalmát biztosító, tovább erősítő antidemokratikus eszközökkel. Azzal kezdi, hogy „csak” titkolózik és hazudozik (amiket az utóbbi választások előtt és alatt már megtett). Ha pedig tovább kell mennie az antidemokratizálás útján, például azért, mert a lebukás és az azt követő elszámoltatás veszélye egyre valóságosabb, végső esetben a fasizmus vagy a bolsevizmus lesz a módszer az esetleges ellenvéleményt elcsendesíteni, majd pedig a morgolódó, netán lázadó tömegeket kontrollálni. Minél disznóbb lesz a hatalom, annál disznóbb eszközökhöz nyúl hatalmát biztosítandó (lásd a tavalyi október 23-i eseményeket, és azok indítékait – a szerk.). Egyszerűen azért, mert már nem tehet mást. Hogy a neoliberalizmus „eszméi” disznók, afelől nem lehetnek kétségeink. Ebből viszont az következik, hogy egyáltalán nem oktalan dolog a legrosszabbtól tartanunk. A 2006-os választások előtt és a közvetlenül utána történtek pedig talán már a legrosszabb megérkezését jelzik. A demokráciához fűződő viszonyukat illetően a fasizmus és a bolsevizmus közé valóban tehető egyenlőségjel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a neoliberalizmus végső intézményesülése után és következtében mondjuk az Egyesült Államokban és Magyarországon azonosan menjenek majd végbe a politika vagy éppen a történelem ügyei egy esetleges worst scenario megvalósulása esetén. Már csak azért sem, mert amíg például a tengerentúlon a tőke csak közvetve és viszonylag sok bürokratán keresztül uralhatja a politikát (bár bizton uralja), addig nálunk láthatóan, sőt néha megvallottan a tőke közvetlen politikai szerepre tör. Erre utal például Gyurcsány és Kóka megjelenése a politikában. Megjelenésük módja – különösen Gyurcsányé – pedig arra, hogy a tőke nagyon is komolyan gondolja közvetlen politikai szerepét, aminek érdekében akár még egy puccs kivitelezését sem találja az ördögtől valónak. Nem kizárt, hogy a nagytőkés Gyurcsány és Kóka ilyen direkt megjelenését a politikában a történészek egyszer úgy emlegetik majd, mint a neobolsevik történelmi korszak kezdeteit. Az amerikai tőke zöme, amelyik valóban a többé-kevésbé szabad piacon gyarapodott és méretett meg valamikor („…az első millióról ne beszéljünk!”), nem akarhat semmiféle politikai diktátumot, hiszen az az ő gazdasági és társadalmi pozícióit is gyengítené, de legalábbis elbizonytalanítaná. Itt nálunk azonban már más lehet a tőke viszonya egy esetleges diktatúrához: például a Gyurcsány-fajta tőke, amelyik viszonylag könnyedén harácsolódhatott össze, és amelyik piaci megmérettetéstől mentesen, politikai kapcsolatokon alapuló módszerekkel válhatott tőkévé (és feltehetően működik tovább is), jól megférhet a bolsevista rendszerrel, sőt tovább gyarapodhat annak újrahonosításával. A siker érdekében pedig a Gyurcsány-féléknek nem kell mást tenni, mint közvetlen politikai hatalommal rendelkezni, illetve hatalomban maradni. A 2006-os választások utáni kormányprogramban már könnyedén fedezhetők fel azok a kormány működését „megreformáló” gyurcsányi elképzelések, amelyeknek vitathatatlanul és egyben jogos félelmet keltően egyetlen céljuk van: a hatalom antidemokratikus központosítása, a Gyurcsány-hatalom növelése és persze az ország pénzeinek, aktuálisan az EU-tól várt sok-sok milliárdnak a „vigyázása” és elosztásának kontrollja. (Folytatjuk)