Nem elképzelhetetlen, hogy az egyre hatalmasodó tőke (pláne az új, a nemzetközi mamuttőke), amely gazdagodását már nem Rubik-, vagy Bill Gates-szerűen, azaz nem innovatívan, politikamentesen szerzi, jól megfér majd valamiféle torzult, fasizálódott vagy bolsevizálódott demokráciával.

Nem véletlen, hogy Milton Friedman, a neoliberális közgazdász guru, Reagan első kormányának gazdasági tanácsadója, újradefiniálja a demokráciát és a demokratikus állam szerepét: „…tekintve, hogy a demokrácia lényege a profit, minden olyan kormány, amelyik a piaci törvények érvényesülését gátolja, vagy azt nem segíti elő, szükségképpen antidemokratikus, függetlenül attól, hogy népszerű, avagy sem. Ebből az is következik, hogy a [demokratikus] kormányok tevékenysége és hatásköre nem terjedhet tovább, mint a magántulajdon védelme és az üzleti szerződések betartatása…” Ha belegondolunk Friedman demokrácia meghatározásába, azonnal megértjük az új liberalizmus lényegét, de azt is, hogy miben áll a neoliberális demokráciafelfogás: aki nem termel profitot, annak semmi köze a demokráciához, és így nyilván nem is részesülhet annak az előnyeiből (legfeljebb bére után „demokratikusan” adót fizethet a magántulajdon védelmét szolgáló rendőrséget, ügyészséget, bíróságot és a politikai elitet eltartandó). Az új demokrácia ezért a tehetősek, az iparmágnások, a profitgeneráló üzletemberek és a spekulánsok demokráciája lesz, nem a miénk. A gazdagok kasztjának demokráciája, nem a miénk, holott – paradox módon – végül is mi vagyunk a választók, és mi vagyunk többségben. Ezen ellentmondást pedig a választások manipulálásával, majd megszüntetésével lehet csak feloldani. Erre pedig vitathatatlanul alkalmas lehet egy új bolsevizmus; annak megfelelően, hogy a friedmani demokrácia definíció számunkra, a többség számára már amúgy sem szándékozik megengedni a demokráciát. Ez a Friedman-féle demokrácia pedig Gyurcsánynak, a mai magyar „szocialista” miniszterelnöknek láthatóan az ínyére való, ahogy az kiderülhet a már idézett szavaiból: „Kinek lesz […] nagyobb az érdekérvényesítő képessége? Annak, aki alkalmazottként százezer forintot keres, vagy aki mögött egymillió forint van? Nyilván az utóbbinak.” Hogy a dolgok Gyurcsány vagy Friedman vágyai szerint történnek-e majd, az rajtunk múlik elsősorban, ma még ugyanis választhatunk. Ezért nem szabad megfeledkeznünk a 2006-os választások körüli történések egy másik, talán még inkább elkeserítő és talán még félelmetesebb aspektusáról sem: a magyar választó közömbösségéről és elképesztő félrevezethetőségéről, illetve arról, ami mindebből következhet a magyar demokrácia sorsát illetően. Néhány héttel a választások után már a választók mindegyikének, még az MSZP-re, illetve az SZDSZ-re szavazóknak is világossá válhatott, hogy a koalíciós pártok hazudtak a kampányban. Sőt az is, hogy a balkoalíció működésének és viselkedésének egyenes következménye az ország állapota, illetve hogy a választóra újabb és egyre elviselhetetlenebb terhek rakódnak elsősorban épp a kormányzó oldal bűnei és amatőrsége okán. Ennek ellenére, a korlátok közé szorított ellenzéki sajtóban megjelenő írásokat nem számítva, a választó, a magyar állampolgár tűri a hazugságokat, tűri a félrevezetést, és tűri helyzetének egyre lehetetlenebb voltát. Nem célom a választót ostorozni, vagy a „tetszenének már végre forradalmat csinálni” kérdést nekik szegezni, vagy éppen az eredeti antalli intelmet rajtuk számon kérni, hiszen nyilvánvaló, hogy a választó félrevezethetőségéért és passzivitásáért is elsősorban a demokráciát eltéríteni szándékozó politika és az azt kiszolgáló, magát baloldalinak vagy liberálisnak mondó média a felelős; a balók, az aczélok, a bánók és még sokan mások. Ami azonban célom a választó viselkedését felemlítendő, az felhívni a figyelmet a közömbösségből és a becsaphatóságból eredő veszélyre. Ugyanis ez utóbbi kettő az, amelyik lehetővé teszi, vagy legalábbis megkönnyíti az amúgy is sérülékeny demokrácia (neo)bolsevizmussá silányodását akkor, amikor jócskán akadnak ambiciózus gyurcsányok, megveszekedett friedmanok és lelkes kókák, amikor a neoliberalizmus intézményesül. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy végtére is a demokrácia állapotáért a választót is terheli a felelősség. Legalábbis, amíg a választó még választhat.

* * *

Idáig jutottam az írásában, amikor Gyurcsány és az MSZP (és indirekte természetesen az SZDSZ is) lelepleződött. Előkerült egy hangszalag, amelyen Gyurcsány, a korábbi és a 2006-ban újraválasztott miniszterelnök vall. Bevallja egy, a csapatának (feltehetően az egész MSZP-frakciónak) elmondott programadó beszédben, amelynek célja kihallhatóan a csapat további támogatását kicsikarni, hogy ő és a csapat hazudtak az országnak, a népnek, a választóknak éveken keresztül. Bevallja továbbá, hogy semmit sem tettek az országért az utóbbi években (pusztán hatalmuk biztosításán dolgoztak). És mindez akkor következett be, amikor az országra – a választások után már általuk is beismerten – gazdasági és pénzügyi csőd és a dolgozó emberek további megsarcolása vár, ami már részben be is következett a megvallottan hazug kormány által kierőszakolt megoldásként. Az ország egy részének (megkockáztatom: az igazabb részének) a válasza a Gyurcsány-hangszalagra a tüntetések, a zendülések, az utcai zavargások és a „Gyurcsány, takarodj!” skandátumok voltak, amelyekre a félreérthetetlen viszontválaszt az 1956-os forradalom és szabadságharc pontosan ötvenedik évfordulóján vészjósló könyörtelenséggel a hatalom erőszakszervezete, az álarcos rendőrség adta meg… De milyen legyen a viszontválaszra adandó válasz? n (A kiadó tavaszra tervezi a szerző könyvének megjelentetését.)