A tapasztalat is azt látszik igazolni, hogy a neoliberalizmus – egyelőre legalábbis – nem egy nyíltan vállalható viselkedési forma. Még kevésbé egy megvallható filozófia. Nincs magát neoliberálisnak valló gondolkodó, vagy neoliberális közíró. Csak neoliberális érdekeket képviselő közgazdászok, politikusok és üzletemberek vannak, akik persze magukat liberálisnak (Amerikában konzervatívnak; lásd még később) mondják, gondosan elhallgatva a „neo” előtagot.

Magyarországi – vagy talán kelet-európai – sajátság, hogy a neoliberálisok közül sokan szocialistának álcázhatják magukat (lásd még később). Ez persze nem meglepő, hiszen a neoliberalizmus premisszáinak abszurditása, mi több, ostobasága a filozófia szintjén könnyen cáfolható, társadalmi igazságtalansága pedig nyilvánvaló. Sőt a mellébeszélés új és hathatós módszerei, illetve a „hivatalos” média agresszív asszisztenciája nélkül a politika szintjén sem lenne eladható. Ennek megfelelően a neoliberális szavaiban nálunk többnyire (klasszikus) liberálisnak és baloldalinak, az Egyesült Államokban pedig a gazdasági kérdésekben konzervatívnak, ideológiájában kereszténynek (vagy újabban judeo-kereszténynek) mondja magát. Az álcázás az esetek többségében hatásos, ahogy azt az utóbbi választások kimenetele mutatja mind az Egyesült Államokban, mind pedig Magyarországon (a 2006-os magyarországi önkormányzati választásokat leszámítva). A neoliberális az Egyesült Államokban nem vállalhatja neoliberalizmusát már csak azért sem, mert templomba jár. Nálunk pedig lepleznie kell éppen azt, ami valójában megkülönbözteti őt a liberálistól; hogy ti. az utóbbi (még napjainkban is alakuló) filozófia és – mint ilyen – visszafogott, az előbbi azonban politikai, üzleti viselkedési forma, amely hazug, gátlástalan, ember ellen való és fertelmesen tolakodó.

A neoliberalizmus az Amerikai Egyesült Államokban – bármennyire is ellentmondásosnak tűnik első hallásra – valójában neokonzervativizmus. Ennek oka, hogy a republikánus, azaz a hagyományosan konzervatív párt soraiban találhatók azok a magukat „modern”-nek, vagy néha „megújuló”-nak tituláló konzervatívok, akik magukévá tették azt a politikai-gazdasági viselkedési formát és – kis túlzással – érvrendszert, amelyet Európa, Dél-Amerika és néhány Egyesült Államokbeli értelmiségi neoliberalizmusként emleget. A republikánus párt tradicionálisan jóval inkább a tehetősek, a tőke pártja, mint a kevésbé módos rétegeké. Sokkal inkább a bigott vallásosságé, mintsem a haladó gondolatiságé. Nem meglepő tehát, hogy azok a republikánusok, akiknek soha nem voltak különösebb szociális skrupulusai, vagy talán csak nem képesek felismerni a társadalmi igazságtalanságokat, azonosulnak oly lelkesen a neoliberális premisszákkal. (Annak ellenére, hogy politikai ellenfeleiket, például a demokratákat, rendszeresen leliberálisozzák.)

Paradox módon az amerikai republikánusok, a neoliberalizmus Egyesült Államokbeli, mi több, globális szekértolói, semmi esetre sem nevezhetők a liberalizmus híveinek. Sőt a 90-es évek közepén az Egyesült Államokban zajló politikai csatározásokra leginkább jellemző totális konzervatív ellentámadást és a hozzárendelt republikánus retorikát figyelve az lehetett az ember érzése, hogy a liberális felfogásnak valójában ádáz, mindenre elszánt ellenségei. Természetesen nem az új liberalizmus gazdasági vetületeinek, hanem annak az egyéni szabadságra vonatkozó tételeinek, illetve a társadalmi problémákra adandó szolidárisabb, szociálisan érzékenyebb válaszainak. Ez persze egy igazi konzervatív fejével gondolkodó számára ugyancsak nem meglepő. Ne feledjük, a republikánusok igazi hazája az Egyesült Államok déli fele, ahol például az orális szex vagy a szex lámpafénynél törvénybe ütköző cselekedet lehet, vagy ahol alig nyolcvan évvel ezelőtt a hírhedt „majomper”-ben elítélték a biológiatanár John Scopesot, mert diákjainak a darwini evolúciós elméletet oktatta, vagy ahol néhány évvel ezelőtt még lincselték a feketéket és verték vagy éppen puskavégre kapták a hosszú hajú hippiket (mindannyian emlékszünk a Szelíd motorosok című filmre). A republikánusok igazi hazája az a dél, az a Georgia, Alabama, Mississippi vagy éppen Texas, ahol az átlagpolgár erényeként ritkán emlegetik a másság tolerálását, vagy a szociális érzékenységet. A délhez és a republikánusokhoz fűződő viszony miatt az amerikai neoliberalizmussal kapcsolatosan tehát inkább neokonzervativizmusról szokás beszélni. Gondoljunk bele, mennyivel jobban illik oda a neokonzervatív megnevezés (mint a neoliberális), ahol ugyan a szexet esetenként még isten elleni véteknek kötelező látni, de ahol az egyébként szorgalmasan templomba járó üzletember semmi esetre sem szándékozik lemondani a szexipar busás hozamáról, vagy ahol egy helyi festőművész kiállítását egy kisváros konzervatívjai bezáratják obszcenitásra hivatkozva, mert a festő művei között – isten bocsá’ – aktképek is találhatók (Aiken, Dél-Karolina, 2003), de ahol a komoly hasznot hozó sztriptízbárok természetesen működhetnek. Az előbbi csak művészet, az utóbbi azonban üzlet.

Soros György a neokonzervatívot – találóan – olyan piaci fundamentalistának nevezi, aki egyben vallásos fundamentalista is. Ugyan zavarba ejtő és félelmetes, de nem meglepő kombináció. Itt érdemes azt is megjegyezni, hogy az utóbbi néhány évben erősödni látszó, valóban ellenzéki sajtó (lásd pl. az American Free Press című hetilapot), vagy éppen Norman Mailer a „neoconservative” elnevezés helyett újabban a „neocon” elnevezést használja. És nem pusztán az egyszerűség kedvéért: a „con” jelentése ugyanis csaló, szélhámos. Valóban csalásnak tűnik az amerikai konzervatív antiliberalizmusát vegyíteni a liberális gazdaságfilozófiával. Valóban szélhámosság az, ami eredményként megszületik: a neokonzervatív.

A 90-es évek republikánusai a neoliberális vagy a liberális jelzőt visszautasítanák (ahogy – felteszem – a „neocon”-t is), de a neokonzervatív megjelölést nem feltétlen bánják. Patrick Buchanan, aki az Egyesült Államokban a hagyományos konzervatív értékek talán legkarakterisztikusabb és legkevésbé kompromittált képviselője ma, találóan így fogalmaz a neokonzervatív elfajzást jellemezve: „konzervatív öltönyt viselő liberális farkasok”. Bár téved, amikor egyenlőségjelet tesz liberálisok és neoliberálisok közé; precízebb lenne a „konzervatív öltönyt viselő [neo]liberális farkasok” leírás. Mindenesetre megállapítható, és Buchanan megfogalmazása is arra utal, hogy az Egyesült Államokban (szemben például Magyarországgal) az új izmus, a neoliberalizmus jobbról érkezett. Mindez azonban nem szabad hogy megtévesszen bárkit is: a neokonzervativizmus és a neoliberalizmus azonos politikai és gazdasági stílust képvisel: többnyire a köz meglopását, az átlagember kiszolgáltatottságának és fogyasztói függőségének további növelését, illetve a közösség és az úgynevezett közszféra tönkretételét szolgáló (ál)érvrendszert és az ezek hatására fellépő társadalmi következményeket.

Bár az amerikai neokonzervatív és a magyar neoliberális nem fog egyetérteni abban, hogy példának okáért miként tekintsünk a homoszexualitásra, vagy hogyan vélekedjünk az abortuszról, minden másban azonban igen. A Klub vagy a Tilos rádiókat hallgatva, vagy a Nap-kelte adását nézve és összevetve az Egyesült Államok úgynevezett „main stream” médiájával, különösen a megvallottan neokonzervatív Fox News Network hírműsoraival és a híreket kommentáló műsorokkal, egyre nagyobb biztonsággal állítható: a magyar neoliberális és az amerikai neokonzervatív a retorikát, az (ál)érvrendszert és a politikai-gazdasági célokat illetően szinte megkülönböztethetetlen. De ugyancsak erre a következtetésre juthat az ember Kuncze, Kóka vagy Gyurcsány érvelését hallva, politikai megoldásait látva, célkitűzéseit ismerve, és összevetve azt a mai amerikai republikánus retorikával és politikai tevékenységgel. Kiváltképpen a Bush-csapatéval – otthon és külföldön egyaránt.

Az elmúlt 20 év amerikai történéseiből – azaz a neoliberalizmus (helyesebben: a neokonzervativizmus) általánosulásának és intézményesülésének történetéből – számos fontos következtetés vonható le. Az egyik ilyen, hogy a neoliberalizmus első számú ellensége a társadalom úgynevezett szociális vívmányainak rendszere és a köz; a közszféra, a közösségi érzés (a szolidaritás) és a köztulajdon. (Nem ugyanezt tapasztaljuk itt Magyarországon a bal-liberális politikában? Dehogynem!) Nem véletlen, hogy idősebb Bush ’92-ben többek közt azzal kampányolt Clinton ellen, hogy egyszerűen leszocialistázta, amit nemcsak azért tett, mert tudta, hogy az amerikai átlagember szótárában a „szocialista” jelző McCarty óta szitokszó, hanem azért is, mert – egy igazi déli „arisztokratához” és egyben neokonzervatívhoz illően – megveti és üldözendőnek tartja az amerikai társadalomban itt-ott még fellelhető szociális érzékenységet. Az sem véletlen, hogy a republikánusok Clinton-ellenessége akkor ért csúcspontjára, akkor kezdték például nőügyeit felemlegetni, amikor Clinton az egészségügy tarthatatlan drágulását, igazságtalanodását és üzletesedését látva annak megreformálását a Hawaiiban jól és meglepően olcsón működő, már-már szociálisnak nevezhető modell alapján képzelte el.

Ez volt az, amit a republikánusok és a tőke végleg nem tudott megbocsátani Clintonnak. Ekkor ugyanis a pénzemberek már jól ismerték azokat a gazdasági előrejelzéseket, a „venture capital” befektetéseinek változó irányultságát, amelyek szerint a számítógépes-informatikai forradalmat követő 25-50 év legnagyobb profittal kecsegtető üzlete épp az egészségügy lesz. És mint ilyenre, a tőke persze feltétlen igényt formál a „health business”-re, és hallani sem akar annak szocializálásáról. Épp ellenkezőleg: globálisan igyekszik privatizálni azt. Nem véletlen, hogy ma itt Magyarországon is annyit hallunk az egészségügy feltétlen szükséges „megreformálásáról”, ami – a neoliberális, nálunk SZDSZ-féle elképzelések szerint – valójában nem jelenthet mást, mint az egészségügy privatizációját, profittermelővé magánosítását, és az sem véletlen, hogy a 2006-os választások után az SZDSZ mindent elkövetett annak érdekében, hogy megszerezze az egészségügyi tárcát. Az új SZDSZ-es egészségügyi miniszter pedig minden – a napokban kiderülő – intézkedése azt látszik igazolni (lásd például az úgynevezett „zöld könyv” mögött rejtőzködő törvény/rendelet tervezetet), hogy az egészségügyi reformnak nevezett adminisztratív előkészületek egyetlen célja végül is a magyarországi egészségügy privatizációja. A neoliberális elvárásoknak és elképzeléseknek megfelelően persze.

Ma már tisztán látszik, hogy az Egyesült Államokban a „modernizálódó” konzervatívok azonnali, rövid távú célja a 90-es évek közepén semmi egyéb nem volt, mint azon törvények eltörlése, vagy jobb híján ellehetetlenítése, illetve más törvényekkel történő ügyes felülírása, amelyek valamelyest gátat szabhatnak a tőke szabadságának és hatalmának. Ezek maguktól értetődően főként azok a törvények, amelyek korábban valamelyest szociális biztonságot nyújthattak az amerikai polgárnak. A republikánus többségű kongresszus Newt Gingrich vezérletével a 90-es évek második felére például elérte, hogy az úgynevezett „New Deal” törvénycsomag gyakorlatilag érvényét veszítse, aminek eredménye többek között a tröszt- és nepotizmusellenes törvények nem érvényesülése, vagy a munkanélküli segélyek gyakorlati megszűnése, még hatalmasabb cégalakulatok és banki konzorciumok létrejötte, a hagyományos „small business” eltűnése, illetve az utóbbit helyettesítő úgynevezett „junk business” (szemétüzlet, hulladéküzlet: a különféle becsapós „csodaszerek” forgalmazása például – a szerk.) megjelenése és – nem mellékesen – ezen utóbbinak össztársadalmi elfogadtatása (vagy talán csak megtűrése). A neokonzervativizmus további eredményei még, hogy a 90-es évek elejétől kétszázezerrel több a rendőr az amerikai utcákon, majd minden századik amerikai állampolgár börtönben vagy letartóztatásban van, több mint 40 millió amerikai él betegbiztosítás nélkül, illetve a lakosság mindössze 15-20 százaléka rendelkezik olyan betegbiztosítással, amelyik fedezné egy esetleges by-pass műtét költségeinek (átlagosan körülbelül 160 ezer dollár) legalább 80 százalékát, és 37 millió amerikai él szegénységben; azaz a törvényben rögzített szegénységi szint alatt. Valamint ide tartozik még a második iraki, és talán még az úgynevezett terrorizmuselleni háború is.

(Folytatjuk)