A változás szelét, az új izmus tüneteit az átlagember legelőször az egészségügyi ellátás átalakulásával kapcsolatosan érzékelhette (szemben a magyarországi neoliberalizálódással; nálunk ugyanis az egészségügy üzletesítése lényegében csak most kezdődik az SZDSZ delegálta miniszterrel).

A 80-as évek elején Bostonban és a környező kisvárosokban még létezett egy egészségbiztosítási rendszer, az úgynevezett „Harvard Community Health Plan”, amely havi 75 dollárért (akkori fizetésem mintegy 4 százalékáért) a négytagú családomat biztosította. A 75 dollárért cserébe a feleségem ingyen esett át egy meglehetősen komplikált műtéten az Egyesült Államok egyik legjobb kórházában (Massachusetts General Hospital), majd ugyanott ingyen szülte meg második fiamat, és minden csak vényre kapható gyógyszerért 1 dollárt fizettünk a drugstore-ban. Ez a fajta „szolidáris” egészségügy azonban nem csak Bostonra és környékére volt jellemző. A texasi Galveston orvosegyetemének (University of Texas Medical School at Galveston) rendelőintézetében az előcsarnokban egy márványba vésett törvényidézet hozta az odalátogató tudtára, hogy minden amerikai polgárt megillet az egészségügyi ellátás, függetlenül attól, hogy a beteg fizetőképes-e, vagy sem. Ma már ez a márványba vésett felirat – úgy tudom – nem lóg a falon, és a 90-es évek közepétől a Harvard Community Health Plan sem létezik már. Annak az új liberális elvárásnak megfelelően, hogy az egészségügy ma már elsősorban business, amihez a humánumnak vagy más avítt érzelgősségnek nem lehet köze. Ugyancsak az üzlet követelményeinek megfelelően a Georgiai Állami Egyetem (egyik) orvostudományi kara is (a Medical College of Georgia) – az orvosképzés mellett – ma már egyre inkább egy hatalmas klinikai és kórházi komplexumként igyekszik működni. Mára már – a magántőke térnyerésének folyományaként – nagyrészt Public-Private Partneship (PPP) formában üzemel és büszkén jelenti negyedévente megjelenő harsonájában, hogy az „egyetem” által termelt haszon hónapról hónapra nő. A harsona természetesen nem cikkez arról, hogy ugyanitt a 90-es évek elején a kórházban fekvő beteg számláján még nem szerepelt az elfogyasztott aszpirinek száma, ma azonban igen; 1 dollár 70 centjével tablettánként akkor, amikor ugyanebből az aszpirinből a drugstore-ban körülbelül 40 tablettát kapunk ezen az áron. Az egyetem által ajánlott egészségügyi biztosítás – ami általában nem fedezi például az úgynevezett nagy műtétek költségeit – pedig mintegy 700 dollárba kerül havonta, amit persze az átlagpolgárok jelentős százaléka egyszerűen képtelen megfizetni (lásd azt a 40 millió amerikait, aki betegbiztosítás nélkül kényszerül élni, és egy súlyosabb betegség fellépésekor anyagilag tönkremenni). A bíróságokon az egyéni csődeljárások közel 50 százaléka egy komolyabb orvosi beavatkozást, műtétet igénylő kezelés következménye. Ugyancsak többnyire ennek, azaz az egészségügyi költségek fedezésének a következménye a családi házak, a családi otthonok (újra) elzálogosítása. 1997 őszén a Harvard Egyetem Orvostudományi Karának rendezésében Bostonban konferenciát tartottak azon céllal, hogy az orvostársadalom felhívja a figyelmet egy újonnan észlelhető tendenciára, amely szerint az alkalmazandó terápia mibenlétét egyre inkább az egészségügyi biztosítók által támasztott gazdaságossági szempontok határozzák meg, mintsem a kezelést végző orvos (annak okán, hogy az egészség ma már business). A konferencia közvetlen előzménye egy nyolcvanegynéhány éves baltimore-i asszony halálhíre volt, ami néhány napig izgalomban tartotta a médiát. Kiderült ugyanis, hogy halálának oka végül is az a magánbiztosító, amely az asszony idős korára való tekintettel feleslegesen drágának és így gazdaságtalannak ítélt egy a kezelő orvosok szerint elengedhetetlenül szükséges műtétet. Hippokratész ide, Hippokratész oda – a műtét nem végeztetett el. Ez is neoliberalizmus, vagy neokonzervativizmus; kinek hogyan tetszik. Ahogy az is az, csak épp globális méretekben, hogy az afrikai AIDS-betegek milliói minden propaganda ellenére mind a mai napig nem jutnak hozzá a legkorszerűbb gyógyszerekhez egyszerűen azért, mert az afrikai piac nem fizetőképes. Egyes felmérések szerint 1991 és 2000 között 890 ezer afrikai nő halt meg AIDS-ben azért, mert számukra nem volt elérhető ugyanaz a kezelés, ami az Egyesült Államokban élők számára általánosan rendelkezésre áll. Hasonló, a neoliberális viselkedést jól mutató példákat tucatszámra hozhatunk a gazdaság más területéről is. Jellemző példákat, amelyek azt igazolják, hogy a neoliberalizmus mohó és gátlástalan, illetve azt, hogy a neoliberális elképzelések szerint kizárólag a profit létezik mint érték, és ami mint egyetlen érték megvédendő minden zavaró körülménytől, elsősorban magától az embertől, pláne a szolidáris embertől. A profitot mint szentséget az Egyesült Államokban össztársadalmi szinten mára már elfogadtatták, vagy legalábbis megtűrik, míg a társadalmi igazságosság maradinak és gazdaságtalannak számít. Így például a munkahelyek megszüntetése, vagy a harmadik világba történő kihelyezése (downsizing, outsourcing) a hatékonyság nevében az amerikai gazdaság, helyesebben az amerikai tőke „sikereinek” egyik kulcsává válhatott úgy, hogy a társadalom részéről semmiféle ellenállást nem tapasztaltunk, illetve tapasztalunk, holott a gazdaság ezen sikerei együtt jártak az átlagember életének szükségszerű elbizonytalanodásával, az amerikai munkavállaló még ugyan lassú, de állandósuló elszegényedésével. Az amerikai munkanélküliek száma a hivatalos statisztika szerint az elmúlt években ugyan még 5-8 százalék között mozog, számos szociológus elemzése szerint azonban ez a szám inkább közelíti a 25 százalékot. E két becslés közötti különbség elsősorban a junk business „üzemelésével” magyarázható. Ugyanis egyre többen kénytelenek megélni abból a junk businessből, ami – ezen üzletág lényegéből adódóan és látszólagos sikerei ellenére – nem jelenthet állandó munkát és létbiztonságot, hiszen csak ideig-óráig művelhető; a vevő előbb-utóbb ugyanis rájön, hogy átverték, vagy hogy a neki ajánlott szolgáltatásra, vagy kütyükre egyáltalán nincsen szüksége. Mára az Egyesült Államok egy majdnem minden tekintetben neoliberális, de semmi esetre sem liberális országgá vált. Ma már nemcsak a gazdaság piaci alapú – az eredeti liberális gazdaságfilozófiai elképzeléseknek megfelelően -, hanem a társadalom maga az. A neoliberális vagy neokonzervatív ízlésnek megfelelően. Az, hogy hogyan áll a Dow Jones index a tőzsdén, éppolyan fontos hír a CNN-en, mint az, hogy hány amerikai katona halt meg Irakban aznap. A Thanks Giving (Hálaadás Napja) utáni szombat, ami tradicionálisan a legnagyobb családi ünnep az Egyesült Államokban, ma már egyben a legnagyobb bevásárlónap is. 2004-ben 170 millió amerikai, az összlakosság jóval több mint a fele költötte pénzét ezen az egyetlen napon bevásárlóközpontokban és mindenféle más boltokban, ahol pénz költhető. Arról ugyan nincsenek adatok, hogy ezen a napon hány amerikai polgár töltötte az ünnepet meleg családi körben, a család többi tagjával beszélgetve egy kávé mellett vagy elköltve a pulykaebédet, de félő, hogy ez a szám meszsze nem éri el a 170 milliót. E vásárlási láz további érdekessége, hogy a pénzköltők zöme nem a tehetősek közül kerül ki, sőt… E látszólagos ellentmondást, mármint az általánosuló szegényedés mellett is növekvő pénzköltést, a marketingipar „ellenállhatatlan” hatékonysága magyarázza elsősorban. A junk business megtűrésének a ténye az igazságszolgáltatás és a társadalom által, illetve annak üzleti sikerei a ’80-as évek végére sokat segítettek a mindenre kész tőkének, a mára már neoliberalizálódott tőkének abban, hogy felfedezze: a piaci kereslet, a vásárlóerő csökkenése nem feltétlenül tragédia, hiszen kompenzálható a marketing agresszivitásának növelésével, és persze különböző, kifinomult marketingtrükkök segítségével. Agresszivitással és trükkökkel, amelyek együttesen rendkívül hatékonyan képesek a potenciális vásárló ellenállásának legyűrésére, a vásárló befolyásolására és manipulációjára. Ha nincs ellenállhatatlan vágy vásárolni, vagy éppen nincs szükség új autóra, konyhai robotra, vagy egy újfajta „intelligens” mosószerre, a korszerű marketing majd teremt vágyat és szükséget. A korszerű marketing eléri majd, hogy a vásárló vásárolni fog – ha akar, ha nem. A klasszikus liberalizmus szerint a piaci részvétel önkéntes, a neoliberalizmus elvárásainak megfelelően azonban már kötelező. Ha másként nem, hát vásárlóként; lehetőleg elbutított, hiszékeny és persze vásárlásra, pénzköltésre gerjesztett vásárlóként. A korszerű marketing ma már nem az igények felmérését, hanem az igények generálását jelenti (bár ezt az egyre szaporodó marketing szakos hallgatók itt Magyarországon – tán a még létező közszemérem okán – nem mindenhol tanulják). A korszerű marketing az, amely mára lehetővé tette, hogy egy nap leforgása alatt 170 millió amerikai érezzen ellenállhatatlan vágyat arra, hogy összességében milliárdokat költsön annak ellenére, hogy a financiális lehetőségei határozottan romlanak az utóbbi időben. (Egy átlagamerikai folyamatos hitelkártya-tartozása közel kilencezer dollár; azaz mintegy kétmillió forint.) A modern marketing ennek megfelelően erőszakos, mindenhol jelen van, és a siker érdekében nem riad vissza sem a hazudozástól, sem a megtévesztéstől, sőt a vásárló tudatos és következetes elbutításától sem. Norman Mailer írja a Why are we at war?-ban: „A hirdetések és a marketing az a bestia, ami végül is elragadta Amerikát tőlünk, amerikaiaktól”. Ehhez még talán azt is hozzátehetjük, hogy a mai marketingstílus az, amelyik egyszer és mindenkorra aláásta a smith-i elképzelések szerinti szabad piaci törvényeket: ma már ugyanis nem a jobb és az olcsóbb terméket vesszük, hanem amelyiket hatásosabban és a többet reklámozzák. Ma már a legnagyobb cégek is egyre inkább élnek azokkal a marketingmódszerekkel, amelyek korábban szinte kizárólag a junk businessre voltak jellemzőek. Az egyik világcég mind a mai napig úgy hirdeti samponját, mint az egyetlen igazi megváltást a fejbőr korpásodása ellen, holott a ’90-es évek közepe óta pontosan tudja, hogy a korpásodás oka többnyire gombafertőzés, amit a termékeiben használt hatóanyag nem képes megszüntetni (szemben egy másik, jóval kisebb cég hatóanyagával, amelyik valóban antifungális hatású). De ugyanígy jár el a legtöbb kozmetikai mamutvállalat, amikor szinte hetenként hirdet meg újabb és újabb termékeket: krémeket és hajápoló szereket, amelyekben nem létező, de jól hangzó „hatóanyagokról”, vagy létező, de kizárt, hogy valóban hatékony „csodaszerekről” állítják a nem igaz, de jól hangzó csodatéteményeket. A marketing ilyen csodái ma már nem csak Amerikára jellemzőek; mindenhol megjelennek, ahol a hatóság hajlandó szemet hunyni a hirdetések turpisságai felett. És ahogy neoliberalizálódunk, úgy lesz a hatóság is egyre hajlandóbb szemet hunyni annak a neoliberális elvárásnak megfelelően, hogy az állam ne üsse bele az orrát az üzleti élet dolgaiba. Nem hallottunk például arról, hogy a fogyasztóvédelem eljárást indított volna a Nivea mamutcég ellen, amikor megjelent a piacon a jól hangzó, de nem létező ű-flavon hatóanyagot tartalmazó arckrémével (azt kihasználandó, hogy divat lett – egyébként nem haszontalanul – flavonoidokat enni és magunkra kenni). A neoliberalizmus marketingstílusának társadalmi megtűrése, elfogadása pedig arra kényszerít bennünket, hogy alaposan felkészült orvosok, patikusok, biokémikusok és vegyészek legyünk mindannyian és egy személyben, ha nem akarjuk, hogy bóvlit vagy mérgeket sózzanak a nyakunkba, amikor mondjuk élelmiszert vagy kozmetikumot vásárolunk. A neoliberális világban a becsapott bűne, hogy becsapható. Aki becsapja, a csaló pedig az új logikának megfelelően ártatlan. Mi több, sikeres üzletember, vagy éppen zseniális marketingszakember. Még két további amerikai történést érdemes megemlítenünk a neoliberalizmus intézményesülésével, illetve a mai – remélhetőleg csak öntudatlan – társadalmi elfogadottságával kapcsolatosan. Az egyik, a Reagan-adminisztráció alatt hivatalossá váló gazdaságpolitika, az úgynevezett „trickle down economy” (leszivárgó gazdaság), a másik a globalizáció. A reagani gazdaságpolitika azért is érdekes a mi szempontunkból, mert ma az SZDSZ MSZP-s tanítványaival együtt e gazdasági trükk lelkes magyarországi híveinek, és egyben agilis hírverőinek tűnnek. Sőt, a bal-lib által ma már itt-ott lekádáristázott Orbán Viktor, akinek jóindulatában mindeddig nincs okom kételkedni, sem tűnik kellően felvértezettnek e szemfényvesztéssel szemben (bár biztató jelként értékelhető néhány újabban megfogalmazott tézise például a munka és a spekuláció szembeállításáról, a bankok túlhatalmáról, vagy a társadalmi szolidaritás szükségességéről). (folytatjuk)