A 90-es évek közepén azt kellett tapasztalnom, hogy dörzsöltségünk nagyon könnyen zavarba hozható. Majd néhány újabb év elteltével pedig azt, hogy az a fajta dörzsöltség, amelyik a régi rendszerben a „legvidámabb barakká” tett minket (engem pedig optimistává), teljesen eltűnt. Elpárolgott a neoliberalizmus által kitervelt új kultúra egyre erősödő nyomása alatt. Lecseréltetett a kunczék, a kókák és a lengyellászlók által hirdetett hamis pragmatizmusra, az emberséget, a szolidaritást könyörtelenül kifigurázó árkalkulációkra és nyereségszámolgatásra, és az új rendszerben is túlélő vonalas média által reklámozott új és divatossá erőszakolt „igazságokra”.

Az következő oldalakon tehát megkísérlem a magyarországi neoliberalizmus épp most folyó intézményesülésének sajátosságait felfedni (itt-ott összevetve az amerikaival). Megismerni a miérteket, a hogyanokat, a meghatározó szereplőket és a magyar specialitásokat. Érdemes ezzel próbálkozni annak reményében is, hogy egy kelet-európai neoliberalizmus jellegzetességeinek felfedésén túl talán közelebb juthatunk a magyar rendszerváltás kisiklásának és kisajátításának megértéséhez is. Annál is inkább, mert nyilván nem véletlen, hogy a kettő, azaz az új izmus meghonosítása és a rendszerváltás felismerhetetlenségig torzítása egybe esnek. Nem véletlen, hogy a ’89 végén, ’90 elején leváltott kádereink (most már az SZDSZ-szel kiegészülve) az uraink újfent. Ugyan most már – paradox módon – a választók akaratából. Az előző részekben többek közt azzal érveltem, hogy a tengeren túlon a neoliberalizmus, vagy – az amerikai viszonyoknak inkább megfelelő terminussal élve – a neokonzervativizmus néhány szempontból érthető megjelenése a gazdaság jelentős lassulásának, a tőke ötlettelenségének, illetve az ezeket kompenzálni igyekvő, egyre nyíltabban jelentkező és a politikát is egyre inkább befolyásolni szándékozó tőkés agresszivitásnak tudható be (mely utóbbi feltehetően az úgynevezett szocialista világrendszer gyengülésével, majd összeomlásával is összefüggésbe hozható). Ezt, mármint a tőke ötlettelenségére és agresszivitására vonatkozó érvelést látszik alátámasztani az a tény is, amely szerint léteznek a gazdaságnak olyan területei, ahol nem, vagy csak jóval enyhébb formában jelentkeznek a neoliberalizálódást jellemző, az előző fejezetben már valamelyest megbeszélt tünetek, mint például a spekulációs ügyletek sokasodása, a hazug és tolakodó reklám, az outsourcing, a downsizing. A gazdaságnak vannak olyan területei, ahol többé-kevésbé normálisan mennek a dolgok, ahol a (tőkést, a befektetőt kielégítő) profit érdekében nem feltétlenül kell átverni a vásárlót, vagy nem kell éhbérért dolgoztatni vietnami, burmai, bangladesi gyerekeket, vagy éppen a minimálbérből élő magyar munkavállalót. Vannak olyan területek, ahol a tőke vagy az úgynevezett pénzügyi körök (még) nem érzik szükségesnek neoliberalizálni. Ilyennek tűnnek például a biotechnológia (a gyógyszeripart semmi esetre sem ideszámítva), az informatika és a számítástechnika. (Bár Bill Gates esetenként sikamlós machinációira gondolva, vagy a pop upok és junk emailek bosszantó sokasodását látva kétségeink támadhatnak a számítástechnika- vagy az informatikaipar tisztességét illetően is.) Mindenesetre legalább egy munkahipotézis szintjén megállhatja a helyét egy olyan állítás, amely szerint a gazdaság azon területei, ahol az újszerűség, az innováció lehet az üzleti siker titka, még ma sem viselik szükségszerűen magukon a neoliberalizmus tipikus jegyeit. (Érdemes itt megemlíteni, hogy az eredeti, az Adam Smith-i liberális gazdasági elképzelések kizárólag a kapitalizmus innovációs hajlamait vették számításba, és semmi esetre sem a pénzügyi világ által vezérelt spekulációs szándékokat, vagy az állam-tőke összefonódásokat és a korrupciót. Illetve, Adam Smith azt sem láthatta előre, hogy a pénzcsinálás a termékek és szolgáltatások tényleges piaci értékétől ennyire függetlenedik, hogy képes lesz önmagáért valóvá válni.) A fent elmondottak, mármint a neoliberalizmus-mentesség, a magyarországi számítástechnika-iparra vagy az informatikára már nem feltétlenül vonatkoznak, hiszen innovatív, kezdeményező, fejlesztő, újat kitaláló számítógépipar és informatika nálunk nem létezik, legfeljebb nyomokban. Így nálunk még az informatikaiparban is a Kóka-félék milliárdjaikat elsősorban az „újkor szellemének” megfelelő módon gyűjtögetik, például kapcsolati tőkét, és az abból adódó állami megrendeléseket kihasználva. Abból adódóan, hogy semmi újat, semmi eredetit nem produkálnak, pusztán átvesznek és másolnak. Kóka nem Bill Gates, és nem is Steven Jobs. Így hát Magyarországra pláne érvényesnek tűnhet az a megállapítás, amely szerint a tőke – nálunk az 1980-as évek végén épp gyarapodni igyekvő tőke – tehetségtelensége együtt mohóságával és gátlástalanságával a mi neoliberalizmusunk kialakulásának is alapja lehet. A magyar – és valószínűleg a többi volt szocialista országra ugyancsak jellemző – verziónak ugyanakkor kétségtelenül megvannak a maga érdekes és tanulságos sajátosságai. Az amerikaival összehasonlítva a mi neoliberalizmusunk egyik szembetűnő jellemzője – ahogy azt már említettük -, hogy amíg az amerikai a politikai jobb, addig a miénk a politikai spektrum bal oldaláról érkezett. Ebből az (is) következik, hogy a neoliberalizmus honosítása nálunk jóval zűrösebben történik, és jóval elkeserítőbb viszonyokat eredményez, mint az Egyesült Államokban, ahol a neoliberális idea lényegében egy rég megszokott állapot megvédésére, konzerválására törekszik. Az, hogy ehhez mondjuk meg kellett semmisítenie a New Deal által megindított, és az 50-60-as években a társadalom már-már állandósulni látszó (bár még ugyancsak gyengécske) szociális érzékenységét, fájdalmas és dühítő, de igazán nagy sokkot nem okozott. Az Egyesült Államokban ugyanis a neoliberalizálódás csupán végérvényesíteni akarja azokat a társadalmi viszonyokat, amelyhez az amerikai polgár lényegében már hozzászokhatott; ahhoz, hogy a társadalom két alapvető osztályra osztatott: a „have”-ekre és a „have not”-okra. A neoliberalizmus legfeljebb tovább erősíti a tőke már rég megépített erődítményeit. Újdonságot az amerikai polgár számára pusztán az jelenthet, hogy a neoliberalizmus korunk minden modernnek mondott eszközét (elsősorban a média nyújtotta és a demokrácia „megvehetőségéből” adódó lehetőségeket) gátlástalanul felhasználja a jóval korábban felhúzott erődítmény falainak védelmére. A tengeren túlon tehát a jobboldal, a magát konzervatívnak mondott oldal a hagyományainak igencsak megfelelő szegény-gazdag felosztást örömmel konzerváló oldal válik az új izmus hívévé. És ez az a mindig-is-így-volt folytonossága, ami magyarázhatja azt a tényt is, amely szerint a társadalmi igazságtalanságot durván tovább mélyítő új izmus eddig különösebb politikai viharok és társadalmi ellenállás nélkül intézményesülhet az Egyesült Államokban. Nálunk azonban a kép jóval zavarosabb, ami legalábbis részben abból adódik, hogy Magyarországon az úgynevezett baloldal vált a neoliberalizmus elkötelezettjévé. Az az oldal, amelyik a történelem által ráosztott szerepnek megfelelően a munkás, a bérből élő kisember szabadságának és jólétének biztosítására törekvő politikai oldalként definiálta magát valamikor. Az a baloldal, amelyik ma – a történelemre fittyet hányva – a tőke már nem is leplezett és feltétlen politikai támogatását (szükségképpen épp az egyszerű emberrel, az átlagpolgárral szemben) tartja első számú feladatának és kötelességének. Nem meglepő, hogy a névleges baloldal ezen pálfordulása pszichózisba ingerli az egész országot; a saját oldalon állókat (legalábbis a vékonyabb arcbőrűeket) és az ellenzéket egyaránt. Az előző csoportba tartozókat talán a szégyenérzet és valamiféle párthűség keveredéséből adódó tudathasadásba, az utóbbit talán a tehetetlen, de az arcátlanságot elviselni képtelen düh okozta lelki zavarokba. Nem meglepő, hogy az ország már-már polgárháborúsdit játszó, kibékíthetetlen és ideges oldalakra osztatott. Nem meglepő, hogy az ország lelki beteg és bénult. A baloldal átváltozása munkásbarátból tőkeimádóvá azonban nem ok nélkül való. Elég ha arra gondolunk, hogy a 80-as évek végén már formálódó hazai tőke a spontán privatizációként elhíresült folyamat hozományaként, és persze személyekhez is köthetően elsősorban a volt MSZMP, és természetszerűleg a mai MSZP embereiből, baráti és rokoni köréből verbuválódhatott. Talán abból is adódóan, hogy a kádárizmus vége felé oly sokat emlegetett esélyegyenlőség a köztulajdon megszerzésére vonatkozó jogokra nyilván nem vonatkozott. (A Solt Ottília-féle szövetkezesítési terv például már megfogalmazásakor elhalt.) A rendszerváltás milyensége, illetve a privatizáció tisztességtelensége és átláthatatlansága (itt-ott szándékos titkosítása) együtt az átlagpolgár döbbenetes naivitásával és valamiféle, talán nyugatról ihletett csodavárásával (lám, a dörzsöltség hiánya!) szükségképpen a politikai bal tőkésedését tette lehetővé. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a valódi baloldaliságnak bármi köze lenne a tőke és a gazdagodás utáni mohó vágyhoz, vagy hogy a jobboldalon ne akadnának szép számmal olyanok, akik a nyerészkedésért ugyancsak bármit hajlandók megtenni; például csalni, a közt meglopni és korrumpálódni. Pusztán arról van szó, hogy a korábbi rendszer káderei határozott előnnyel indulhattak a 90-es évek nagy magyarországi versenyében, azaz a köz kirablásában, amit ma már – meglehetős cinizmussal – eredeti tőkefelhalmozásnak is nevezünk néha. A rendszerváltás és az azt követő 16 év talán legmegbocsájthatatlanabb bűne hazánkban e verseny „meghirdetése”, sőt „hivatalossá” tétele, amit az úgynevezett baloldal persze mind a mai napig egyszerűen az új kor szelleméből adódónak és modernnek titulál, vagy – ha az aktuális politika azt kívánja – a „dogmatikus”, a „populista” antinómájaként aposztrofál. Az a baloldal, amelyik alig több mint egy évtizede még a bolsevik típusú szocializmus és Moszkva feltétlen híve volt, ma már a tőke, az eredeti tőkefelhalmozás és természetesen az egyébként épp birodalmasodó Washington elkötelezettje. Ez az a folyamat, amelyet a nálam finomabb tollú, többnyire baloldali közírók – feltehetően az erkölcs általános tagadásának alapján, vagy talán az érintettség okán – egyszerűen a baloldal útkeresésének neveznek. A konfúziót tovább fokozza, hogy ez a hátraarcot csináló baloldal az, amelyik dogmatikusnak vagy populistának bélyegzi a valamelyest szociálisan érzékenyebb politikai javaslatokat, a javaslattevőket pedig nagy igyekezettel lekádáristázza. Azokat a „klasszikus” baloldaliakat pedig, akik nem kérnek az ilyen baloldaliságból, mert talán a gyomruk háborog tőle, köpönyegforgatással vádolja, és igyekszik nevetségessé tenni Isten és ember előtt (lásd Pozsgai, Szűrös vagy Csintalan esetét). A változás, az adaptáció persze önmagában még nem bűn. A dolog csak akkor kezd morálisan gyanússá válni, amikor az átváltozás iránya mindig az aktuális divatnak vagy diktátumnak megfelelő. Nem Pozsgay, Szűrös vagy Csintalan változtak a divattal, az MSZP változott a diktátumnak (és vezetőik jól felfogott érdekének) engedelmeskedve. A mai hivatalos, SZDSZ-szel megtámogatott – sőt megkockáztatom: irányított – MSZP-s baloldal átváltozása önmagában, pláne egy valóban tisztességesen működő demokráciában még nem lenne tragédia, bár nem feltétlenül van joga bárkinek is hányingert kelteni embertársában, ahogy mondjuk, ugyancsak elvárható, hogy ne köpködjünk az utcán vagy ne csámcsogjunk az asztalnál.

(Folytatjuk)