Az már tragikusnak tűnhet, hogy a baloldal átváltozásában az ország polgárainak fele semmi kivetnivalót nem talál. Még mindig baloldalinak képes látni az MSZP-t és intellektuálisnak az SZDSZ-t. A tragédia az, hogy Gyurcsány, aki az egyik legmarkánsabb hazai eredetitőke-felhalmozó és ma már sikeres nagytőkés, ma a magyar szocialisták miniszterelnöke, nem pedig egy iparmágnásokat tömörítő párté.

Tragikus ugyan, de nem meglepő, hiszen lenyűgöző az az elszántság és mindenre (a hírek tálalására, cenzúrázására és kommentálására, a politikai beszélgetős műsorokra, a kabarékra, az újra divatba jött m1-es esztrádműsorokra, az RTL Klubra, a TV2-re és másokra) kiterjedő figyelem, amivel a trendi (itt: vonalas, kollaboráns) média a szemfényvesztés minden eszközét beveti a gyurcsányok, a kókák, illetve az általuk képviselt új liberalizmus tömeges elfogadtatása érdekében. Átnevelésünk érdekében. A választó megtévesztettsége tragikus ugyan, de ugyancsak nem meglepő, hiszen közvetve vagy közvetlenül, viccelve, vidámkodva, vagy épp mellébeszélve úgymond médiasztárok garmadája – Verebestől Havason át Farkasháziig és Hajóstól Oroszon át Majkáig – szolgálja az új módi népszerűsítését, miközben persze korlátlan adásidő áll a neobal rendelkezésére, az úgynevezett közszolgálati médiában is annak érdekében, hogy eltitkoltassék a neoliberalizmus ocsmánysága, az MSZP jobbra át!-ja, vagy éppen az SZDSZ hamiskás liberalizmusa, egyre nyíltabb neoliberalizmusa. És ez a fáradságot, pénzt nem kímélő média- és médiasztár-igyekezet egyenlőre sikeresnek látszik. Többek között talán azért is, mert maga a jobboldal sem igazán érti, hogy mi folyik itt ma Magyarországon, és ezért akaratlanul is asszisztál a szemfényvesztéshez. A másik magyar és egyben feltehetően közép- és kelet-európai sajátosság a rendszerváltozás idején éppen formálódó helyi (mint láttuk: elsősorban a baloldalhoz köthető) tőke viszonylagos pénztelensége. A tőke hiánya abban a történelmi pillanatban, amikor tágra nyílnak a törvény kapui a kapitalizálódás, az úgynevezett piacgazdaságba történő átmenet előtt. Amikor a nép a Trabantot Suzukira, a Skoda 120-ast Opelre vágyik cserélni. A leendő nemzeti tőke kezdeti pénztelenségének szükségszerű következménye pedig az lett, hogy a hazai – elsősorban a politikai kapcsolatain keresztül és segítségével létrejövő – tőke folyamatos, mind a mai napig tartó lopásra és csalásra, a köz meglopására és becsapására (tisztelet a kivételnek) kényszerül annak érdekében, hogy hatékony tőkeként funkcionálni képes szintre gyarapodjék. Az egyik magyar (közép- és kelet-európai) sajátosság tehát az a „posztszocialista tőkefelhalmozás”, amit ha következetesek akarunk maradni és egyben hűek a valósághoz, helyesebb politikai gengszterizmusnak vagy éppen neogengszterizmusnak neveznünk. Egy olyan új fajta gengszterizmusnak, amelyik nem a háttérben, a kulisszák mögött tesz-vesz (persze ilyenünk is van), hanem a politika szintjére emeli a köz kirablását. Sőt a mindig rendszerhű kvázi-értelmiség segítségével itt-ott még a filozófia szintjére is. Ugyancsak a kezdeti nemzeti tőkehiánynak a következménye az is, hogy a régről tehetős internacionális tőke páratlanul kedvező feltételekkel juthatott piacokhoz és más magyar közjavakhoz. Olyan feltételekkel, amelyekhez hasonlókat – egy nép kifosztásának kényelmes kivitelezhetőségét és hatásosságát tekintve – talán csak a gyarmatosítások korában tapasztalhattunk. Ha jól emlékszem, 1991-ben olvastam a Time vagy a NewsWeek magazinban az az évi „leg”-ek között, a legnagyobb üzletek toplistáján az egyik csepeli üzem amerikai befektető által történő magánosításáról: az üzemet a befektető 1,2 millió dollárért vehette meg a magyar államtól, holott az üzem akkori valós értéke az ugyancsak amerikai vagyonbecslő cég szerint 120-140 millió dollár volt. Lássuk be: az érték egy százalékán venni valamit valóban a nagy üzletek toplistájára kívánkozik! Ha ezt beláttuk, akkor egyetértünk majd a következőkben is: amennyiben nem feltételezzük, hogy a magyar állam nevében tárgyaló privatizációs szakemberek mind ostoba fajankók voltak, az ilyen és az ehhez hasonló további privatizációs ügylettel kapcsolatosan is a köz meglopása, becsapása és persze a korrupció az, ami azonnal és joggal ötlik fel az emberben. Nem csak az úgynevezett privatizációs ügyletekkel lehet kapcsolatos a köz meglopása és a korrupció. Félő, hogy a köz „lenyúlása” a pozícióban lévők által meglehetősen gyakori, szinte mindennapos. Mi több, az esetek gyakoriságát látva itthon, és például az Egyesült Államokban felmerül az emberben, hogy a neoliberális üzletelés, a pénzcsinálás egyik legalapvetőbb és legkényelmesebben profitáló ágazatává vált a kellő helyen lévő politikusoknak, hivatalnokoknak eladni valamit. Természetesen jóval a piaci ár felett. A politikus és a kellő székben ülő hivatalnok ugyanis könnyen meggyőzhető, és elfogad majd bármilyen árat (ha megfelelő jutalékban részesül), hiszen nem a saját pénzét, hanem a miénket költi. Nem feltétlenül beteges képzelgés ilyen jellegű ügyleteket feltételezni a kilométerenként 3 milliárd forintos autópálya-építéskor, vagy éppen a darabonként 1 milliárd forintos Combino villamosok bevásárlása esetében, ugyanis 1 milliárd forintért például 60 darab 320-as E-class Mercedes, vagy 110 darab nagy Volvo kapható. Utóbbiakban csúcsforgalomban a vezetőt nem számítva akár 440 utas utazhat, szemben a Combinóval, amelyben legföljebb 350. Vagyis ha a főváros Volvót vásárol, abból 88 is elég lett volna, miáltal Budapest egy Combino Volvókra váltásán villamosonként 200 millió forintot még meg is takarított volna – és Budapestet irigyelte volna az egész világ… Mert mennyivel kényelmesebb a Volvo! Ráadásul a védett sínpályán éppen olyan akadálytalanul közlekedik, mint a villamos… és a vezeték sem szakad le, az oszlopok sem dőlnek ki… A gondolati abszurd jól érzékelteti a Combino villamosok irreálisan magas árát. Közbeszerzés ide vagy oda, a jelek szerint a korrumpálható hivatalnok olykor észvesztően drágán vásárol, az ötletszegény tőkés pedig igyekszik eladni, ha kell, korrumpálva is. Több helyen hivatkoztunk már a tőke ötlettelenségére, mint a neoliberalizmus egyik előzményére. Hogy valójában mit értünk ezen, azt jól példázza az a tény, hogy a mai Magyarország újgazdagjai elsősorban szatócs és spekuláns típusú gazdagodók, nem pedig újítók vagy felfedezők. Többnyire várszegik, kókák, csányik és gyurcsányok, nem pedig rubikok. (Pedig 1989-ben még hogy ágáltunk a kontraszelekció ellen!) Megrögzött Nap-Kelte néző lévén, szokásommá vált mindenféle statisztika készítése a műsorról. Így volt lehetőségem megfigyelni példának okáért azt is, hogy Kóka gazdasági miniszter három különböző Kereszttűzben való (2006 tavasza) megjelenés alkalmával, az ország jövőjére vonatkozó gazdasági elképzeléseit ecsetelendő 52-szer ejtette ki száján a „befektető” szót (valójában külföldi befektetőt értve rajta), mielőtt végre elszánta magát az „innováció” szó használatára is. Ez az 52:1-es arány árulkodik Kóka gazdasági elképzeléseiről, de arról is tanúskodik, hogy gazdasági miniszterük nem túl ötletgazdag, bár tagadhatatlanul ambiciózus. Kereszttüzes fejtegetéseiből továbbá az is kiderült, hogy szerinte a magyar gazdaságnak ma nincs más dolga, mint előkészíteni a terepet – például infrastruktúrát kiépíteni a magyar polgár adóforintjaiból -, és törvényi hátteret teremteni ahhoz, hogy a külföldi befektető hajlandó legyen eljönni hozzánk – és jól járni anyagilag. A magyar társadalomnak pedig természetesen az, hogy megadó kézfeltartással öngyarmatosítsa magát; lelkesen és boldogan árulja ki munkaerejét egyötöd, egynyolcad árakon. Mindannyian emlékszünk még Kóka azon kijelentésére, amely szerint az alapkutatás valamiféle felesleges és pazarló tevékenység. Azon túl, hogy ez nyilvánvaló falanszteri ostobaság, világosan mutatja, hogy a kókák az alkotást, az újítást nem tartják sokra. Annál inkább persze a hasznosítást – a szó pénzügyi értelmében. Nem járunk messze az igazságtól, ha – látva mondjuk a mai Gyurcsány-csapat elképzeléseit a magyar jövőről – azt feltételezzük, hogy az egész mai balliberális kormányzó elit Kókához hasonló gazdasági elveket vall. Erre utal például Kiss Péter volt kancelláriaminiszter egyik, ugyancsak Nap-Kelte-beli szereplése (2005. szeptember) is, amikor a gazdaság jó irányba haladását (az akkori hivatalos szóhasználattal élve: „dübörgését”) bizonyítandó kijelenti: „…még mindig Magyarországra hozza a befektető a pénzét; többet mint Cseh- vagy Lengyelországba, vagy Szlovákiába”. Majd még hozzáteszi: „…itt fial leggyorsabban a pénze (mármint a külföldi befektetőé)”. És mindezt egy magát még mindig baloldalinak mondó (és sajnos a többség által még mindig annak látott) politikus szájából hallhattuk. Az ilyen kókás vélemények és kisebb elszólások azon túl, hogy hiteles képet mutatnak az álbaloldal valódi szándékairól, egyben a baloldal rendkívül kártékony tehetségtelenségét is bizonyítják, mely utóbbi pedig – sajnálatos módon – meglehetősen kétségessé teszi a mi jövőnket is. A szatócs jellegnek és a külföldi befektető várásnak megfigyelhető következménye többek közt, hogy nem a tudás, a tett, a munka vagy az innovatív szellem az, ami a magyar gazdaság leggazdagabb vezető rétegeit, és így az egész gazdaságot jellemzi. Hanem csupa olyan dolog, amelyek egy valódi piacgazdaságban, vagy például a nemzetközi piacon, ahol a kapcsolati tőke, a korrupció vagy a leosztott állami megrendelések nem feltétlenül lehetnek a siker záloga, többnyire fabatkát sem érnek. Csupa olyan dolog, amelyek nem eredményezhetik az ország fejlődését és gyarapodását, csak a köz, a nép állandósuló meglopását és becsapását. Csupa olyan dolog, amelyekre elsősorban nem az új javak megteremtése, hanem a már létező javak elosztása, helyesebben újraosztása a jellemző, még ha ezt igyekszünk is leplezni azzal, hogy furcsán számított GDP-adatokat alkotunk. Mit állít elő ma Magyarország, amire a világnak szüksége van? A Vinpocetint (Cavington) leszámítva. Mind a pénz egyik zsebből a másikba történő vándoroltatása, mind pedig a közvagyon tisztességtelen magánosítása (amíg van mit) olyan dolgok, amelyek a társadalom szinte minden területén szükségképpen bekövetkező torzuláshoz vezetnek, még ha nincsenek is bizonyítékaink a konkrét eseteket illetően: a csalásokról, a lopásokról és a korrupciós ügyletekről. Mindenki sejti (talán a „tudja” szó is ide illene), hogy a magyarországi magánosítás valójában a köz kifosztása volt, és az ma is; függetlenül attól, hogy miként érvel a magánosítás mellett Kuncze, Kóka és a többiek. Függetlenül attól, hogy az ügyészség a fittelinázókat futni hagyja-e vagy sem. Mi tartaná vissza tehát a piti tolvajt vagy a bankot épp kirabolni szándékozó gengsztert attól, hogy ő is próbálkozzon az elit bűnöző, a neogengszter példáját követve? Miért gondoljuk egy pillanatra is, hogy ezek után elvárható az állampolgártól a tisztesség, a becsületes munka, vagy éppen a jogkövető magatartás? Valóban azt hisszük, hogy London és Washington példáját követve először a „nyócker”, majd pedig egész Budapest bekamerázása lesz a megoldás? Meg a „több rendőrt az utcákra” és a több – és nem mellékesen magán – börtön amerikai példájának követése? Valóban azt hiszszük, hogy életképes lehet egy rendszer, ahol – mondjuk – minden mozdulatunkat kamera követi, vagy ahol minden századik polgár éppen börtönbüntetését tölti? A privatizáció folyamatában a javak újraosztódtak, de természetszerűleg nem gyarapodtak, sőt… 1989-ben a rendszerváltás előtt az államadósság úgy 18-19 (egyes adatok szerint 23) milliárd dollárra rúgott, 2006 elejére körülbelül 60 milliárdra – és nőttön-nő. Miközben az országunkban hajdanán meglévő közvagyonnak több mint 90 százaléka magánkézbe került. Ezek a számok lopás, csalás és korrupció nélkül egyszerűen nem magyarázhatók. És az is nyilvánvaló, hogy nem az átlagpolgár az, aki képes volt ennyit lopni, sikkasztani és ennyi kenőpénzt zsebre tenni. Semmi esetre sem olyan mértékben, ami megmagyarázhatja a fenti számokat. n (Folytatjuk)