Nem az átlag magyar polgárnak volt és van esélye lopni, csalni és korrumpálódni (fajlagos megbocsátóképessége és átverhetősége azonban bámulatos). Az esély a kapcsolati tőkével rendelkezőknek adatott meg közvetlenül a rendszerváltozás előtt és után, illetve adatik meg mind a mai napig.

Elsősorban a volt MSZMP-s, KISZ-es „elit”-nek, amely a kialakulóban lévő verseny kíméletlenségének megfelelően hamar megtanult hatékonyan élni a lehetőségekkel, vagy – ami még elkeserítőbb gondolat – tán maga tervezte meg, majd indította be az úgynevezett rendszerváltást. Mindenesetre, az átváltozási folyamatban, vagy talán annak velejárójaként ez az elit gyorsan és bámulatos adaptációs készséget mutatva volt képes átnevelődni és befogadóvá válni a marxi eszmevilág után a tőke „eszmevilágára”. Amíg az Egyesült Államokban 15-20 év kellett a republikánusok neoconná válásához (minden tisztelet a kivételnek) és sok demokrata neoliberalizálódásához, addig Magyarországon a rendszerváltozás előtti „elit” átformálódása pillanatok alatt lejátszódott (újfent tisztelet a kivételnek). Ez a sikeres gyorsaság nyilván annak tudható be, hogy a gyurcsányokat valójában már Kádár alatt sem meggyőződésük vezette akkori pártjuk (vagy Gyurcsány esetében az ifjú kommunisták) soraiba. Sokkal inkább a túlfűtött ambíció. Egy olyan ambíció, amely erős és törekvő, de amely mögött nincs különösebb tehetség. Kétségeim vannak például Gyurcsány üzletemberi zsenialitását illetően; ugyanis arra, hogy gyakorlatilag ingyen közvagyonhoz jusson, mindenki, akinek megadatik, szíves-örömest képes lenne. Emlékezzünk, hogy 1989-ben még sokat beszéltünk a kontraszelekcióról, mint a régi rendszer egyik rákfenéjéről. Mindannyian tudtuk akkor, hogy miről beszélünk, sőt azt is, hogy kikről. Felteszem, hogy többnyire mostanra átformálódottak azok, akikre akkoriban utaltunk a kontraszelekció felemlegetésekor. Félő, hogy a rendszerváltozás – talán épp a neoliberalizálódás okán – nem segített e rákfene gyógyításában („Shit always floats on top” – a sz…r mindig a felszínen úszik). Felteszem, hogy nem a legtehetségesebbek változtak át; annak okán, hogy nekik nem volt szükségük átvedleni kiszistából iparmágnássá, kommunistából kapitalistává, moszkovitából washingtonitává. A tehetség ugyanis független; sem nem moszkovita, sem nem washingtonita (bár a széllel irányulóknak is nyilván megvan a magukhoz való eszük). Ahogy akkor a pártmunka leplezte a tehetségtelenséget, ugyanígy fedi el a „neoliberális módon” (gyakorta bűncselekményt elkövetve) szerzett pénz és a politikai hatalom a mai ötlettelenséget és gyakorta az ostobaságot. Nem csoda, hogy változatlanul bajban van az ország, sőt a baj talán (dollárban mérve minden kétséget kizáróan) jóval nagyobb, mint húsz évvel ezelőtt. Az új „elit” tehát tagadhatatlan sikerrel teszi magáévá a neoliberalizmus hasznot hozó trükkjeit, de változatlanul ragaszkodik ahhoz, hogy a baloldalhoz soroltassék. Mindent a szavazóért! Hogy ne csak az új izmus hívei voksoljanak rájuk, akiknek száma feltehetően elenyésző, hanem a megtéveszthető, de az érdemtelen gazdagodást (a talán még nem teljesen elsatnyult, valódi baloldaliság érzése miatt) még mindig megvető, valóban baloldali érzelmű szavazó is. A ma már többnyire munkanélküli, vagy nyugdíjazott melós Angyalföldről, Csepelről, Diósgyőrből, és persze a sokadszor becsapott panellakó országszerte. Ebből pedig szükségszerűen következik, hogy az álbaloldal számára létkérdés a folyamatos hazudozás, illetve hogy az álbaloldal ellenfeleinek pedig a legfontosabb feladata, hogy erre, mármint a baloldal erkölcstelen átvedlésére és hazudozásaira, szüntelen felhívja a figyelmet. Nem vitás, hogy az utóbbiakra, azaz az álbal ellenfeleire nagyon nehéz feladat vár. Elsősorban azért, mert a neoliberalizmusért nem lelkesedő, annak károsságát felismerő ellenzéknek (ha lesz ilyen) egyben rendszerellenesnek is kell lennie. Ma Magyarországon ugyanis a neoliberalizmus már egy rendszer, sőt megkockáztatom: ez a rendszer. A rendszer pedig jóval több és hatékonyabb eszközzel rendelkezik, mint a rendszert ellenzők (lásd a 2006. október 23-i rendőrrohamot). A 2006-os választások kimenetele ékes bizonyítéka a rendszer rendelkezésére álló eszközök valódi hatékonyságának; gondoljunk csak a média ördögien mesteri működésére az utolsó választásokat megelőzően, alatta és utána. A rendszer-politikusnak a vonalas média által megengedetté válik a hazudozás, ami egy rendkívül hatékony eszközt ad a kezébe; nem csak a köz félrevezetését, de az ellenzék elhallgattatását vagy lejáratását és ellehetetlenítését illetően is. De ha ennél is több kell, akad még bőven fegyver: gondoljunk csak Gyurcsány kommandósaira az ablakokban és a tetőkön 2006. március 15-én. De gondolhatunk az ugyancsak jól időzítetten bedobott Gyurcsány-féle terroristafenyegetettség trükkre is. Másodsorban pedig azért, mert az ellenzéknek fel kell ismernie, hogy egy neoliberalizmus nélküli, azaz emberi (szolidáris) demokrácia megteremtése egy újabb, vagy talán megismételt rendszerváltás nélkül többé nem megy. Nem mehet, ugyanis az álbaloldal és az általa óvott és kiszolgált újgazdag sereg, ingyenélő klientúra már nem tehet valódi lépéseket az igazságosság irányába mutató változások felé. Pusztán annak okán, hogy sokan közülük netán még valamiféle számonkérést is kockáztatnának, ha egyik napról a másikra az igazság keresése újra divatba jönne. A számonkéréstől való félelem az ilyen neoliberális időkben pedig a rendszer hatalmasait arra készteti, adott esetben kényszeríti, hogy még inkább ragaszkodjanak a hatalomhoz. Ha kell, a (már amúgy is omladozó) demokrácia feladásának árán is. Nem tűnik úgy, hogy védettek lennénk valami újfajta fasizálódással, vagy egy újbóli bolsevizálódással szemben. Számos egyéb jel mellett, a fent említett Gyurcsány-féle kommandósok felvonultatása és a terroristatrükk valóban aggodalomra adhat okot, ahogy a most uralkodó Gyurcsány-kormányzat egyre központosítottabb, parlamentet kikerülő működése is. A kérdés tehát pusztán az, hogy ha aggodalmaink kezdenek beigazolódni, lesz-e egy, a rendszer ellen tenni képes ellenzék, amelyik felismeri a neoliberális demokráciák fasizálódó vagy éppen bolsevizálódó tendenciáit, illetve amelyik meg tudja értetni az állampolgárokkal, hogy mi folyik itt valójában, és ezáltal szert tehet kellő erőre. Ennek az alfejezetnek a témája (…visszarendeződés…) azt sugallja, hogy a rendszerváltásunk félresikeredett. A félreinformáltakat (még ha talán többségben vannak is) és a nyertes, épp az egészségügyet privatizálni szándékozó vállalkozói köröket leszámítva, abban talán mindannyian egyetérthetünk, hogy a 16 évvel ezelőtti rendszerváltással – enyhén szólva – valóban bajok voltak, illetve hogy ezek a bajok mindmáig hatnak. A logikai hűség kedvéért azonban meg kell említenünk, hogy a rendszerváltás félresikeredését nem csak a neoliberalizmus vagy egyszerűen a mohóság ihlette megtorpedózás és „ellopás” képes megmagyarázni. Ugyanide lyukadunk ki ugyanis, ha azt feltételezzük, hogy 1990-ben egyáltalán nem történt rendszerváltás; ami 16 évvel ezelőtt kezdődött, az pusztán a késői szocializmus, talán az úgynevezett új gazdasági mechanizmussal induló kor természetes velejárója. Ha 1956 októbere győz, annak következménye valóban rendszerváltás lehetett volna. 1989-ben azonban a rendszer nem győzetett le, pláne nem a tsz-elnök, a vállalatigazgató vagy éppen a KISZ-vezető szintjén (sőt még a mindmáig kirakatban levő pufajkások vagy ügynökök szintjén sem). Ami akkor történt, az talán nem volt más, mint az akkori rendszer kegyeltjeinek (a tsz-elnököknek, a tanácselnököknek, a KISZ-vezetőknek, a párttitkároknak, a párthű vállalatigazgatóknak stb…) szándéka szerinti átlényegülés (átépülés); azaz az általuk korábban élvezett szociális és politikai előnyök financiális és gazdasági előnyökké forintosítása. Részben talán attól tartva, hogy a hibáikért (például az ország eladósításáért) és bűneikért előbb-utóbb fizetniük kell mondjuk egy esetleges valódi rendszerváltás alkalmával. Részben persze azért is, mert megjött a kedvük a spanyol tengerparti nyaralásokhoz, vagy éppen egy nagyobb BMW-hez, vagy egy nagyobb Audihoz, a már snassz Volgák vagy a Zsigulik lecseréléséhez. Ha a „rendszerváltás” valóban felülről – és mondjuk, külföldi asszisztenciával – jön el hozzánk, az elmúlt tizenhat év történései talán érthetőbbé válnak. A neoliberális globalizmusnak pedig egy ilyen álrendszerváltás sokkal inkább megfelelhetett, mint egy olyan, amelynek eredménye netán egy igazságosabb és szolidárisabb társadalom lenne. A lényegi kérdés azonban nem az, hogy a rendszerváltás vajon csak kisiklott-e, vagy éppenséggel soha nem történt meg. A történészek dolga lesz ezt egyszer majd eldönteni. Sokkal fontosabb azt meglátnunk, hogy vagy így, vagy úgy, de a régi elit (még ha azok unokáiról van is szó esetenként) újra itt van, és agresszívabb, mint valaha. Ma már magának követel mindent: a politikai hatalom mellett gazdasági hatalmat is; vastag bankszámlát, birtokot vagy gyárat és minden luxust, ami ezekkel jár. Ma már tőkés is lenni akar, nem csak miniszter, vagy épp országgyűlési képviselő. A lényeg, hogy ha volt is rendszerváltás, abból mára visszarendeződés lett. Újra itt vannak azok, akiket mint ideológiai feletteseinket egyszer már a fenébe kívántunk (ha – ahogy a történések bizonyítják – nem is sikerült elzavarnunk). Újra itt vannak, és ma már tőkésként is és politikusként is fölénk helyeztettek; és nem csak a félrevezetett választók által, de elsősorban az új rendszer, a neoliberalizmus logikája által. És ez az, amivel mi magyarok hozzájárulunk a neoliberális korszak beteljesedéséhez; nálunk következik be először a politikai hatalom és a tőke olyan mérvű és anynyira közvetlen összefonódása, amire példa a modern demokráciák történetében még nem volt. Mi vagyunk az a neoliberális kísérlet, amelyik épp e cél elérésével próbálkozik: egy teljhatalmú uralkodó osztály, egy új, totális hatalommal bíró arisztokrácia létrehozásán. Többségi támogatással amíg a választó becsapható, később pedig majd meglátjuk. A fentiekből pedig megint csak az következik, hogy ma már egy valódi ellenzéknek nem elég választásokat nyerni, de egy valódi rendszerváltást kell végrehajtania. Hogy van-e esély erre ma, vagy hogy lesz-e a közeli jövőben, még nem tudható. A 2006. őszi budapesti események minden esetre adhatnak valami reményt. Ezen események kimenetelétől függetlenül azonban nagy biztonsággal megjósolható, hogy a neoliberális kapitalizmus nem jelentheti a történelem végét; ahhoz túl igaztalan, túl embertelen és – nem utolsósorban – túl unalmas. A korábban idézett platóni szavak pedig nem pusztán bölcsesség, de intelem is egyben, amit ideje megfogadnunk. Itthon és globálisan egyaránt. (Folytatjuk)