Nők, jogok és tiltakozás
Ma megint rá kellett jönnöm, hogy mucsai vagyok. Valahol a múltban ragadtam, és ezt a világot nem értem.
„Schmidt Máriát bottal verik agyon a sztárrendező Pintér Béla darabjában.” Ezt olvasom. Pislogok. De mielőtt megijednék – főleg ítélkeznék, mert azt nem szabad –, önvizsgálatot tartok. Mert a jó progresszív az mindig önvizsgálatot tart, és megkeresi, hogy hol van a hiba. Mármint őbenne.
Mert a jó progresszív, ha sok szemináriumot hallgatott – akarom mondani sok libsi sajtóterméket olvasott –, akkor már tudja, hogy ha van valami elmebeteg dolog, ami a józan ésszel szembemegy, akkor nem a világgal van baj, mert az halad, előre az előítélet-mentesség és a gyűlölet nélküli univerzum sugárútján, hanem vele.
Nem érted miért jó az, ha két idegen nép háborújába beleavatkozol úgy, hogy még rosszul is jársz? Nem vagy progresszív! Leragadtál a mucsaiságban valahol ott a múlt évszázad közepén.
Így éreztem a darabbal is, és rögtön tudtam, hogy a hiba az bennem van.
„Pintér Béla rendező most sem bízott sok mindent a közönsége fantáziájára, páros lábbal szállt bele a nemzeti oldalba. A Kabuki nevezetű darabban Schmidt Mária alakját mutatják be torzítva, majd egy ládába zárják és agyonverik.”
Olvasom, nézem a fotót – ahol a képen egy Schmidt Máriának öltöztetett ember látható –, és szégyellem a mucsaiságom. De közben meg várom a liberális tiltakozást, hisz a liberális oldal mindig mindenért tiltakozik, ami a nők kárára történik – kivéve, ha kongói migráns erőszakolja meg, mert az más. Azt mi megint „nem értjük”.
Meg az elhatárolódást. Azt is várom. Mert haladó-progresszívek mindig mindenütt ezt várják. Van, aki a karácsonyt várja, van, aki az elhatárolódást.
Szóval, hol is tartottam? Ja, igen. Hogy mucsai vagyok, és nem értem a világot.
Gyerekkoromban azt hittem, a politika az olyasmiről szól, hogy gazdaság, haderő, történelmi jogfolytonosság, honnan-hová, stb. De jelenleg botránypolitizálás folyik.
Ki, mikor, mit mondott, hogy mondta, kinek a cipője, ruhája, autója, nagynénje, fizetése, hobbija, felesége, botlása, előkerült fényképe, bizonyítványa, haja, ujjperce és cipőfűzője.
Mi az, amit oda tudunk dobni a csőcselék elé, aki – erkölcsi paravánok és táblák mögé húzódva – lincselni tud kéjjel.
Szóval: „a színdarabban a Terror Háza főigazgatóját egy férfi alakítja, aki parókával nőnek lett beöltöztetve, neve pedig a darabban Schanda Vera. – Ezt a karaktert a darab egy bizonyos pontján bezárják egy ládába, majd agyonverik bottal.”
Hol a tiltakozás? Az elhatárolódás? A női jogok és méltóság? Más esetben oly hangosak!
De értem. Ez más. Ezt nem úgy kell érteni. Ez magas kultúrás emberjogi nőellenes agresszió.
