Bár megszokhattuk, hogy a balliberális érvelés törvényszerűen az igazság ellentétét közvetíti, magyarul hazudnak rendületlenül, minket, edzett hírmagyarázókat is megrendített a Norvég Alap körüli gigantikus hazugságcunami. Mondom rögtön, hányféle „igazság” van az ügyben.

Hirdetés

Az első „igazság”, amely mesteri csúsztatásként rögzült az Orbán-fóbiás közvéleményben, a következőképpen fest. Van egy távoli ország, csupa jószívű és felvilágosult ember lakja, akik néhány évente úgyszintén jószívű és felvilágosult emberekből álló kormányt választanak. Ez a tökéletes állam, amelynek persze törvényszerűen csak baloldali vezetése lehet – mondjuk ki végre a nevét, Norvégia – puszta emberbarátságból segít olyan nyomorult fasiszta diktatúrákon, mint Magyarország. Segít, mert ott mindenki jószívű. Itt pedig tajt paraszt, kivéve azokat a jószívű és felvilágosult demokratákat, akik inkább norvég lelkűek, mint magyarok, éppen ezért norvég szemmel is képesek belülről nézni Magyarországot. Fájdalom – most jön a lényeg – Norvégia önzetlen segítségét, amelyet tehát a köztünk élő norvég szívűek is elégedetten nyugtáznak, a szőrös lelkű magyar kormány elutasítja. Nem kell a Norvég Alap pénze, mert nem tudják „lenyúlni”, elvész a demokrácia utolsó reménye is, még Lattmann Tamás nemzetközi jogász is jogsegélyért kiált Facebook-bejegyzésében. Nagy a baj.

Na, most lássuk a másik igazságot. Amit szükségtelen idézőjelbe rakni, hiszen nem dajkamese, mint a fenti sztori, hanem a rögvalóság.

A Norvég Alap elnevezés három unión kívüli ország, Norvégia, Izland és Liechten­stein közös pénzügyi alapjának elnevezése. A három ország ugyanis annak ellenére is élvezi az unió közös piacának előnyeit, hogy klubon kívül vannak, így aztán az unió szerződést kötött velük, hogy kompenzációként pénzügyileg támogatják a 2004-ben csatlakozott új államokat, köztük hazánkat is. Csakhogy a Norvég Alap zsarolással felérő tárgyalástechnikát választott magának, amikor ragaszkodott az Ökotárs nevű „civil szervezethez” (a Demokrata olvasói pontosan értik, hogy az idézőjel itt újfent indokolt). Na, most, mi nem állítjuk, hogy az Ökotársat Soros György finanszírozza, de azt igen, hogy ha személyesen megjelenne a szervezet irodájában (vajon van ilyen?) öten menten térdre esnének előtte, fizetésemelésért könyörögve.

Lényeg a lényeg: Norvégia, precízebben a Norvég Alap tartozik Magyarországnak 77 milliárd forintnyi támogatással. Ez a 2014 és 2021 között elmaradt összeg, ami a szerződés szerint megilletné hazánkat. Norvégia azonban nem fizet. Ürügyet keresett és talált, hogy ne kelljen a törvényesen megválasztott magyar kormánnyal kapcsolatba lépnie, nehogy a partnerség látszata is felmerüljön. A Norvég Alap továbbá annyira humánus és széles látókörű, hogy az Ökotárs nevű pigmeusszervezethez ragaszkodik, miközben a Nemzetközi Vöröskereszt és a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat nem elég hiteles nekik, merthogy az ő részvételüket megtorpedózták a programban. Bezzeg az Ökotárs, ahol fizetésemelést kérnek Gyuri bától, igen. Kilóg a norvég lóláb, ahogyan a régi viking közmondás tartja.

A Bronxi mese című film emlékezetes jelenetében a fiatal főhős meglátja adósát, aki húsz dollárral tartozik neki, és már két hete nem fizet. Ha találkoznak, az adós úgy tesz, mintha nem látna, nem hallana, eliszkol a helyszínről. Amikor a főhős mindezt elpanaszolja a bölcs maffiózónak, a következő tanácsot kapja: ha nem a barátod, örülj neki, hogy megszabadultál tőle! Mostantól nem kér tőled kölcsön, nem keres, nem zaklat – húsz dollárodba került, de végleg kilépett az életedből. Megérte!

Távol álljunk tőlünk, hogy hetvenhétmilliárd forintot aprópénznek minősítsünk, magánszemélynek beláthatatlanul nagy összeg, de állami szinten mégiscsak nélkülözhető bevétel. Ha tehetnénk, bele kellene kiáltani a norvég kormány és a többi újgyarmatosító arcába, hogy takarodjatok a pénzetekkel együtt, a becsület nem megvásárolható! E kétségkívül jogos, de érzelmileg motivált lépés helyett azonban tanácsosabb jogi útra terelni az ügyet. Be kell vasalni a Nyílt Társadalom Baráti Körön az adósságot, csak hogy érezzék a törődést. Hogy egyszer és mindenkorra megjegyezzék maguknak: amíg Magyarországon nemzeti kormány van, addig ez az ország nem vásárolható meg. Sem Gyurka nagybácsinak, sem a norvég kormánynak, senkinek.

Nekünk, magyaroknak valósággal rutin­eljárás a különféle birodalmak kivégzése. Ha belegondolunk, hányan próbáltak térdre kényszeríteni, majd eltüntetni innen minket, és hogy ezek a birodalmak ma már sehol nincsenek, Magyarország és a magyar nemzet pedig még mindig áll, létezik, akkor büszkék lehetünk magunkra. Ezt a meccset is megnyerjük, mert a sértett nemzeti büszkeség és az idegen kalmárkodás a magyar embereket (nem mindenkit, de a javát) mindig összetereli, egy akaratra hozza. Mi fogunk győzni. Mert mi önmagunk akarunk lenni, és nem avatkozunk Norvégia belügyeibe. De ha Norvégia diktátumokat szab nekünk, ráadásul nem fizeti ki, ami jár, akkor az igazság nem pusztán mellettünk van, akkor az igazságunk valósággal égre kiált.

Ha pedig elveszítjük a norvég kormány és a Norvég Alap jóindulatát, akkor üsse kő. Megleszünk az ő jóindulatuk nélkül is. Utoljára akkor gondoltam Norvégiára, amikor az EB-pótselejtezőn kivertük őket (akkor is nagyképű, pökhendi stílusban fogadkoztak, aztán bukta lett a vége). Meg azt is javasolnám a még gondolkodni képes norvég polgároknak, hogy végrendelkezzenek, mert ahogyan most fest, még az ő életükben be kell biztosítani a drága, mindennél fontosabb földi ingóságokat. Ami két-három nemzedéken belül garantáltan a gyarapodó számú bevándorlóké lesz, mert előbb elveszik Norvégia lelkét, nyelvét, kultúráját, majd az intézményrendszerét, végül magát Norvégiát is, szőröstül-bőröstül.

Tényleg ne fizessétek ki, ami nekünk jár. Menjetek békével a nemzethalálba, a Nyílt Társadalom poklába, a mammon birodalmába. Mi más utat követünk.

Korábban írtuk