Hirdetés

Nemrégiben jelent meg a Magyar Nemzetben az a cikk, amely rámutatott, hogy 2023 első fél évében az Egyesült Államok 416 tonna dúsított uránt vásárolt Oroszországtól, 2,2-szer többet, mint 2022-ben. Ez a rekordmennyiség azt jelenti, hogy az Egyesült Államok dúsítotturán-importjának 32 százalékát Oroszországból szerezte be. Az USA Képviselőháza tavaly megszavazta ugyan, hogy 2040-ig megszüntetik az orosz dúsított urán behozatalát, de amint látszik – saját érdekeit követve – ténylegesen nem változtat ezen, mivel nukleáris ipara még csak most tér vissza gyenge állapotából.

Az Európai Unió nyersurán-beszerzésének mintegy 17 százalékát, dúsítotturán-importjának mintegy 30 százalékát Oroszország fedezi. Ezenkívül érdemes azt is megemlíteni, hogy az orosz nukleáris iparnak jelenleg is kiterjedt európai együttműködései vannak, így például a francia állami többségű villamosenergia-csoporttal, az EDF-fel.

Tehát amíg a brüsszeli politika Magyarország és az orosz állami nukleáris nagyvállalat, a Roszatom együttműködését támadja a Paks II.-beruházás kapcsán, illetve a nukleáris fűtőelemek beszerzésével összefüggésben – mondván, ezáltal Magyarország egyre nagyobb orosz befolyásnak teszi ki magát –, addig mind az Egyesült Államok, mind pedig az Európai Unió virágzó, sőt növekvő kereskedelmet folyat Oroszországgal a dúsított urán beszerzése, illetve egyéb nukleáris projektek vonatkozásában. Mi ez? Képmutatás? Esetleg inkább üzleti érdekek által vezérelt piacszerzési törekvések „erkölcsös” szankciós köntösbe öltöztetve? A kettő nem zárja ki egymást.

A racionális zöldátmenet egyik alapja a nukleáris, karbonsemleges energia, és ez a felismerés vezetett több országot – köztük Magyarországot is – arra, hogy a 28. ENSZ klímakonferenciáján elfogadjanak egy olyan nyilatkozatot, miszerint a nukleáris kapacitásokat 2050-ig meg kell háromszorozni.

Korábban írtuk

A nukleáris energiatermelés tekintetében az orosz ipar még mindig meghatározó és megkerülhetetlen tényező a világban. A Roszatom – az évek során lefektetett stratégiáját követve – fokozatosan elérte, hogy a teljes nukleárisüzemanyag-ciklust képes legyen ellátni: a dúsítást, az üzemanyag-ellátást és annak feldolgozását is. Az orosz érdekeltségű cégek, mint például a TVEL vagy a Tenex állítják elő a világ nukleáris fűtőanyagának 45 százalékát, ez nagyobb mennyiség, mint amennyit Európa és az USA együttvéve előállít. A Roszatom az Oroszországon kívüli atomerőművi projektek legnagyobb szereplője: 23 projekt 8 országban (így például Kína, Egyiptom, India, Magyarország). 2022-es árbevétele meghaladta a 136 milliárd dollárt, és ennek csak kisebb hányada származott a nyugati piacokról.

A Roszatomnak az USA-val történő együttműködése több évtizedre tekint vissza. Az Egyesült Államok az 1980-as évek végétől, a hidegháborút követően fokozatosan leépítette saját nukleáris iparát, és gazdasága az olcsó orosz nukleáris ipari termékek behozatalán alapult. Érdekes tény, hogy az egyik legnagyobb, Wyoming állambeli uránbánya 2021-ig a Roszatom tulajdonában volt (vagyis Amerikát ebben a tekintetben a 2014-es krími akció sem zavarta). Az orosz–ukrán háború kitörését követően persze, deklarációs szinten, elkezdték szankcionálni a Roszatom leányvállalatait is, de csak olyan cégekre irányult a korlátozás (például Rusatom Overseas), amelyek az USA számára fontos nukleáris kereskedelemben amúgy sem vesznek részt.

Ha ez az orosz–nyugati nukleáris együttműködés fennáll, miért kell Magyarországot támadni orosz nukleáris kapcsolatai miatt? A szankciós politikai fenyegetettség mögött érzékelni lehet nyugati, elsődlegesen amerikai (illetve egyes francia) nukleáris vállalatok puszta üzleti érdekeken nyugvó piacszerzési törekvéseit Európában. A szankciós politika adminisztratív eszköz lehet arra, hogy ezekről a piacokról az orosz versenytársat kizárják, megfosztva ezáltal elsődlegesen a kelet-közép-európai megrendelőket a diverzifikált beszerzéstől, megdrágítva a nukleáris projekteket. Ez a megrendelő tagállamok pénztárcájának rovására menne, hasonlatosan az orosz földgáznak elsődlegesen amerikai LNG-re történő cseréléséhez.

Mik ennek a piacszerzési törekvésnek a jelei? A működő 102 európai atomreaktorból 15 jelenleg is orosz tervezésű. Ilyenek vannak például Csehországban, Szlovákiában, Bulgáriában, Finnországban, Magyarországon. Ezek az erőművek orosz üzemanyaggal működnek, orosz technológiára alapozva. A Westinghouse amerikai nukleáris vállalat nem titkolt célja az általa indított APIS projekt keretében, hogy az orosz technológiájú VVER típusú rektorokba megfelelő fűtőelemeket állítson elő, kiváltva az orosz gyártmányúakat. Teszt jelleggel 2023 szeptemberében egyébként már kipróbálták, a nyugat-ukrajnai Rivne város melletti VVER 440-es reaktorokban.

A szankciós piacszerzésnek további megnyilvánulása, hogy az Európai Unió tagállamaiban induló új – a fosszilis energiát kiváltó – nukleáris fejlesztések már kizárólag a Westinghouse, a Framatome, illetve az EDF terepei. Lengyelország a Westinghouse-zal kezdett el tárgyalni első atomerőművének kivitelezéséről (AP1000-es típusú reaktorok). Az amerikaiaknak már vannak előzetes megállapodásai Bulgáriával és Ukrajnával, de tárgyalásokat folytatnak Csehországgal, Finnországgal, Svédországgal is. Szorosan a nyomukban ott vannak a franciák EPR típusú reaktoraikkal. Ha ezek alapján végigtekintünk az értékláncon, akkor a következőre juthatunk:

  1. Olcsón beszerzett orosz nukleáris termékek;
  2. azokat felhasználva megfelelő saját technológia fejlesztése a saját projektekre és az oroszok kiváltására;
  3. brüsszeli szankciós fenyegetés az oroszok kizárására az európai piacról;
  4. az így monopolizált európai piacon az erőművi projektek és fűtőelemek jobb áron történő értékesítése, mivel ezekre a fosszilis energia volumenének csökkentése miatt szükség van.

A Roszatom árbevételének csak jóval kisebb hányada származik a nyugati piacról, így neki ez persze fáj, de nem túlságosan; nem erre a piacra alapoz. Kik lehetnek tehát ennek az egésznek a vesztesei? Az Európai Unió és elsődlegesen a kelet-közép-európai országok.

Amikor tehát a magyar kormány – helyesen – az orosz nukleáris szankciók ellen foglalt állást, akkor valójában azon túl, hogy saját energiaszuverenitását, illetve energiabiztonságát védi, tágabb értelemben az egész Európai Unió érdekében lép fel, hiszen nemcsak Magyarországnak, de az egész Európai Uniónak szüksége van az atomipari termékek diverzifikált, versenyképes árú beszerzésére. A tényleges helyzet tudomásulvételét nélkülöző, meggondolatlan globalista zöldideológia által befolyásolt brüsszeli szankciós politika még nem ismerte fel ezt az összefüggést. Hogy is lehet elvárni megfelelő hozzáállást olyan államoktól, mint például Németország, amely érthetetlen módon lemondott teljes nukleáris programjáról azáltal, hogy 2023-ban lekapcsolta az utolsó nukleáris blokkokat, növelve a fosszilisenergia-importigényét, növelve energiabizonytalanságát és így az energia árát?

A szerző az Alapjogokért Központ energiapolitikai tanácsadója.