Önkéntes karantén

Kontaktszemélynek azért jó lenni, mert ilyenkor az ember végiggondol olyan dolgokat, amelyeket máskülönben nem gondolna végig. Érkezik a hír, hogy X. Y. minden bizonnyal elkapta a vírust, azért csak valószínűleg, mert mint utóbb kiderül, az esetek elharapózásával nem olyan egyszerű ám teszteltetni.

Teszteltetni pedig nem azért kell, mert az ember ellenzéki sajtóprodukciók nyomán számon akar kérni bármit is a magyar egészségügyön, hanem mert tisztán szeretne látni, tudni, hogy kivonja-e magát a forgalomból egy időre, vagy se. Sajnos, a kínzó kérdésre bizonyságot nem kapunk, hiszen egy teszt nem teszt, ráadásul – mint említettem – ahhoz az első teszthez sem könnyű hozzájutni. Ismerősömet, aki ugye, bizonyos tüneteket mutat – például kettévágott egy hagymát, és nem érezte a szagát, ami mégsem normális dolog –, háziorvosa napokig nem hívja vissza; arról, hogy mentő jönne érte, mint a járvány elején, a megnövekedett forgalom miatt nem is álmodhat. Pár nap múlva érkezik csak a hívás, de abban sincs sok köszönet, a háziorvos udvariasan tovább halasztgatja az ügyet. X. Y. vélt vagy valós fertőzöttségének ügye így lassan lekerül a napirendről, egyre nyilvánvalóbb, hogy mire bármilyen érdemi lépés történik, meg fog gyógyulni, egyéb tünetei ugyanis enyhék.

Hallom, figyelem a történetét, és miután egy légtérben tartózkodtunk órákon át, óvatosságból kontaktszemélynek nyilvánítom magam. Úgy döntök, hogy tíz napra kivonulok a világból. Tíz nap itthon, aztán majd lesz valahogy.

Ilyenkor, amikor a család reggel eltűnik, munkába, illetőleg iskolába megy, hiszen az önkéntes karantén miatt nekik is önkéntes karantént vállalniuk némileg túlzás lenne, nagy csend borul a házra. Reggel szokásom írni mindenfélét, kell is, rendben, leülök a gép elé, és kávé mellett megírom, amit meg kell írnom. Alaposan kiszellőztetek persze, többször is naponta, ahogyan önkéntes, de felvilágosult karanténlakók körében szokás. Olykor kimegyek a teraszra, tűnődve nézem a kertet. Felidézem a tavaszt és a nyárt, amikor kisebb-nagyobb megszakításokkal hetekig itthon voltunk, és amikor a vírus primér következményeként növényeink, fáink, bokraink mintaszerűen és soha nem látott harmóniában festettek (arról, hogy végigkertészkedték a járvány első szakaszát, más ismerősök is beszámoltak). Miután írtam, megnézek valamit a tévében, szigorúan olyasmit, amin nem kell sokat gondolkozni, ahol a látvány és a történetvezetés nem teszi próbára képzeletemet, nem szívja el energiáimat. Nem azért persze, mert primitív vagyok – bár ki tudja, a vírus mit tesz az aggyal –, hanem azért, mert szórakozni szeretnék, nem pedig világot megváltani. Szóval, valami francia krimi jöjjön Alain Delonnal, bár tőle mindent láttam már, vagy ott a megunhatatlan 36, az is zsarufilm, nem is akármilyen, jó lehet dél­előttre. Körbenézek a UPC videó­tárában is, de onnan ritkán mazsolázok ki bármit is, mert túlságosan sok a fekete polgárjogi harcosokról, kedves, meg nem értett melegről, kallódó, nyomorult emberről szóló filmalkotás. Ilyesmit pedig önkéntes karanténban senyvedő magyar ember eleve nem néz, elég a maga baja, minek felbosszantani magunkat reggel fél kilenckor.

Az édes semmittevés perceit kínzó kérdés rebbenti szét: mit főzzek ebédre? A lehetőségek számbavétele után valami olyasmi mellett döntök, ami jó lehet délután és este hazaérkező családtagjaimnak is. Legyen mondjuk krumplis tarhonya, már fel is dobom a füstölt szalonnát, kéznél van a szentesi paprika, hadd szóljon. Amikor kész, előkóstolást tartok, ez roppant fontos, felelősségteljes feladatkör, egyedül étkezem komótosan, megfontoltan. Ebéd után sétálni kéne egyet, de inkább ledőlök egy félórára, abból nem lehet baj. Délután újra írok, nézegetem a híreket, kalkulálok, tervezgetek, ábrándozom. És már fél négy, a gyerek haza is érkezik. Megvitatjuk aktuálisan kedvenc zenekarának viselt dolgait, dalokat mutogatunk egymásnak. Megbeszéljük, mi történt az iskolában, és a többi. Közben jövés-menés, ha az idő engedi, összesöpröm a faleveleket, levágom a füvet, beszélgetek a szomszéddal, telefonálok, intézkedem. Hazajön a feleségem is, aztán lassan eljő az este, lefekszünk, pihenünk. Másnap minden kezdődik elölről.

Micsoda könnyű élet – szinte hallom a tisztelt olvasó reakcióját. Ez a tíz nap valóban ilyen, nincs Pestre járás, utazás villamossal, találkozó más emberekkel, szerkesztőségi elfoglaltság, munka, konferencia, megbeszélés, értekezlet, előadás, kötelező körök. Csak itthon maradás van. És az itthon maradásban nem a szorongás a legrosszabb, hogy akkor most mi lesz, megbetegszem-e vajon, mert az ilyesmit az ember még az elején férfiasan megoldja azzal a felütéssel, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. A legrosszabb ebben az egészben, hogy a fenti napirend úgy négy nap után pokolian unalmas. Kilenc és fél nap elteltével azért kimerészkedem itthonról, kesztyűt húzok és maszkot veszek fel, úgy megyünk bevásárolni. Mint az élet császára, tologatom vidáman a bevásárlókocsit, sziasztok, emberek, hát itt vagytok, hiányoztatok! Mert tényleg. Emberkerülőnek akkor jó lenni, ha önként vállaljuk az emberkerülést, ha azért ott van a lehetőség, hogy akkor megyek társaságba, akkor térek vissza a társadalomba, amikor akarok. A tudat, hogy most pedig otthon maradsz tíz napra, punktum, gúzsba köt fizikai és szellemi értelemben is. Ebből pedig kiolvasható, hogy miközben szabadságunk mibenléte nem tér- és időfüggő, hiszen akkor is bezárva érezhetjük magunkat, ha oda mennénk, ahova akarunk, az igazi bezártság mégis az, amikor tudod, hogy otthon kell ülnöd a babérjaidon, és ez egy darabig holtbiztosan így is lesz.

Kibírható, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy kellemes. Azzal vigasztalom magam, hogy egy-két nemzedékkel előttünk pincében és óvóhelyen kellett ülni, ráadásul úgy, hogy bombázók húztak el az égen. Rögtön kellemesebb az önkéntes karantén, ha erre gondolok, és elszégyellem magam elpuhult gondolkodásomért.

A vírust egyébként megúsztam. Egyelőre.