Népszavazásra készül az ország. Múlt héten az Alkotmánybíróság minden maradék kételyt eloszlatott, és döntésével egyértelművé tette: a kormány által kezdeményezett gyermekvédelmi referendum megtartható. Az, hogy a magyarok a világon egyedülálló módon véleményt nyilváníthatnak a genderideológia és az LMBTQ-lobbi (hangsúlyozandó, hogy ezek egyike sem azonos a saját nemükhöz vonzódó emberekkel) nyomulásáról, önmagán túlmutató jelentőséggel bír.

Hirdetés

Az elmúlt néhány évtizedben ugyanis a köznyelvben nyugati világnak nevezett térségben akadálytalanul, lépésről lépésre tört előre a progresszív őrület anélkül, hogy az egyes nemzetek mindehhez hozzájárultak volna.

A módszer nem egyedi. Napjainkban a különféle világmegváltó gondolatokkal házaló liberális csoportok egyre több területen törekednek a demokratikus legitimációval rendelkező parlamentek és kormányok megkerülésére olyan fontos társadalmi kérdésekben, amelyek minden racionális megközelítés szerint a népre tartoznak. A trükk a következő: adott egy – semmilyen hivatalos jogi dokumentumban jogként el nem ismert – emberi vágy, amelyről elsőként a különféle nem kormányzati szervezetek állásfoglalásokban, közleményekben jelentik ki, hogy a vágyakozónak joga van ahhoz, amire vágyik. Ezután bírósági beadványok sorát nyújtják be az adott kérdésben, miközben számtalanszor ugyanezen vagy ezekkel szövetséges szervezetek tartanak továbbképzést bíráknak az adott témában. S láss csodát: a bíróságok rendre helyt adnak a szóban forgó kérelmeknek, így elismerve, hogy a semmilyen jogszabály által ki nem mondott jog mégiscsak létezik. A koncepció célja tehát, hogy ne kelljen a döntésről parlamenti szavazást tartani, ehelyett a senki által (egyébként helyesen) nem ellenőrizhető bíróság mondja ki a végső szót. Így lesz egyes álcivil szervezetek társadalompolitikai elképzeléseiből jog, és így lehet partvonalra küldeni a népszuverenitás legfőbb szervét, a törvényhozást.

E gyakorlat amellett, hogy kifejezetten antidemokratikus, sérti a hatalmi ágak szétválasztásának elvét is. Ennek oka, hogy a bíróságok ezekben az esetekben politikai döntéseket hoznak anélkül, hogy a politikai hatalom feletti ellenőrzés eszközeit (például választás, parlamenti kontroll) bárki gyakorolná felettük. Az persze nem vitás, hogy a bíróságok függetlensége üdvös és szükséges, ugyanakkor ezen ellenőrizhetetlenség kizárólag egyedi jogviták törvények szerinti elbírálása érdekében helyes! A bíróság nem alkotja, csupán alkalmazza a jogot, s mint ilyen, a politikának természetesen nincs és nem lehet alárendelve, a jognak azonban igen. Helytelen tehát az a gyakorlat, amely fontos politikai kérdések (például házasság szabályozása, örökbefogadás rendszere, menekültügyi rendszer) eldöntését bíróságokra bízza.

E rövid jogelméleti fejtegetés azért volt szükséges, mert a népszavazás témáját is adó LMBTQ-nyomulás talán a legsikeresebb terepe az emberi jogi fundamentalizmusnak is nevezhető fenti módszernek. A jogalkotás megkerülése mellett e területen a másik fontos jellegzetesség a jól megfontolt fokozatosság, amely nem keverendő össze a konzervatív nézőpontból helyesnek tartott organikus fejlődéssel. Utóbbi ugyanis szükségszerűen kizárja a tervezettséget, míg a haladár aktivisták tudatosan haladnak lépésről lépésre, éppen úgy, mint a népmesében a farkas a kismalac házába.

Eleinte tehát csak ártalmatlannak tűnő követelésekkel jelentkezik a progresszív mozgalom, amelyek elfogadása egyes jó szándékú konzervatívok számára értelmes kompromisszumnak tűnhet. Ha azonban belemennek, a fegyvernyugvás helyett azonnal a következő követelés érkezik, és mindig újabb és újabb „elnyomott” társadalmi csoportot kell „felszabadítani” az őt érintő „jogfosztás” alól. Kezdetben csak az azonos neműek házassága a követelés, de amint ezt valahol eléri a mozgalom, máris jön az örökbefogadás (elég hamar eljutottunk a gyermekvédelem kérdéséhez), majd a transzneműség iránti érzékenyítés, aztán végül már azt sem lehet számon tartani, hogy hány nem is létezik valójában. A progresszív mozgalmak természetükből adódóan ilyenek. Nem ismernek kompromisszumot, nincs számukra határ. Ha ugyanis ilyen lenne, követeléseik elfogadtatását követően feloszlaniuk, de minimum „hagyományőrző” szervezetté alakulniuk lenne ildomos. Ehhez persze nem fűlik a foguk, így minden eredmény elérését az újabb cél kitűzése követi.

Magyarország szerencsétlen XX. századi történelme kevés előnyt hozott magával, ezek egyike azonban az, hogy nálunk még nem késő fellépni az ilyen törekvésekkel szemben. Tekinthetjük úgy is, hogy Nyugat-Európát és Észak-Amerikát mintegy laboratóriumként, vagy ha úgy tetszik, előretolt helyőrségként küldtük előre a történelem ezen útvesztőjében, s az eredmény alapján nehezen mondhatjuk másolásra érdemesnek, ami ott történt.

Nem hiszem, hogy bárki örülne, ha óvodáskorú gyermekének egy leginkább színpompás papagájhoz hasonlítható fizimiskájú egyén olvasna mesét két, egymásba szerelmes királyfiról, akik közül legalább az egyik még nőként született. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy pozitív lenne a fogadtatása a négyéves gyermek nemváltoztatásának, amelyről a szülő nem is tudott, mert a pedagógus már elintézte az egészet a gyermek kérésére. És vajon hány magyar szülő örülne, ha mindezekkel ellentétes véleményét börtönnel honorálnák? Amiket most soroltam, azok nem valami orwelli disztópia cselekményéből származnak, hanem a nyugati országok mindennapjaiból. A legelső eset az Egyesült Államokban, a második Skóciában, a harmadik Kanadában történt. Olaszországban pedig csak a Matteo Salvini és Giorgia Meloni vezette jobboldal, valamint a Vatikán kitartó ellenállásán bukott el nemrég egy olyan törvényjavaslat, amely a homoszexualitással szembeni legkisebb kritikát is bűncselekménnyé minősítette volna. Ezek tehát nem holmi agyszülemények, nem riogatás és nem gyűlöletkeltés. Ezek az események most történnek, itt, a közvetlen környezetünkben.

Magyarországon azonban még nem, de a hangsúly a még szócskán van. Ha nem figyelünk oda, mi leszünk a következők. Az odafigyelésnek pedig most népszavazás a neve. A népszavazás esély, lehetőség és remény arra, hogy a határainknál megállítsuk ezt a nyomulást. Nem, egyetlen homoszexuális embert sem fog bántani a népszavazás. Minden felnőtt ember továbbra is úgy él a törvények keretei között, ahogy szeretne – vagy progresszív terminológiát használva: azt szerethet, akit csak akar, ahogy egyébként eddig is. Nem egyes emberek és embercsoportok ellen szól tehát a népszavazás. A gyermekek fejlődését azonban nem befolyásolhatja semmilyen ideológia és mozgalom, mert a gyermeknevelés a szülő joga. Ennek megőrzése a tét.

A népszavazáson leadott „nem” szavazat tehát önvédelem. Megvéd minket attól, hogy beszivárogjon az iskolába és az óvodába az érzékenyítésnek csúfolt agymosás, és olyan, máshol hiányzó demokratikus legitimációt biztosít a küzdelemhez, melyet nehéz lesz lesöpörni az asztalról. Magyarország tehát ismét történelmet írhat. Elsőkét szegülhet nyíltan szembe a megállíthatatlannak tűnő genderlobbival, és megmutathatja: ami eleve elrendelt fejlődésnek tűnik, az valójában egy jól felfújt lufi, amit eddig senki nem mert kipukkasztani. A magyar választópolgárok kezébe azonban most odakerült egy jókora tű, amellyel a lufinak vége lehet. Esély van arra, hogy 2022 tavaszán Magyarországon verik be az első szöget a genderideológia koporsójába. Éljünk ezzel az eséllyel!

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője

Korábban írtuk