Hozzászólás Gorka Sebestyén cikkéhez

Gorka Sebestyén írásában („Megérett az idő a változásra”, Demokrata 2007. február 1.) a Fideszt és Orbán Viktort támadja, új jobboldali párt(ok) alakításának és új vezetők megjelenésének igényét is megfogalmazva. „[A Fidesz] az állam nemzetgazdaságban játszott szerepével kapcsolatban most már a beavatkozás radikális baloldali politikáját hangoztatja. Vezetőik egyre növekvő paternalista és egalitariánus retorikát használnak…” – írja, később pedig a Magyar Nemzetre vonatkoztatva, de értve akár a Demokratára, akár a nemzeti oldal egyéb szellemi műhelyeire és gondolkodóira: „Talán ez az egyetlen konzervatív újság a világon, amely magasztalja Putyin elnököt és a leninista Hugo Chavezt, miközben George Busht rosszabbnak tartja, mint amilyen Szaddám Huszein valaha volt; nem könnyű felismerni, mik a lap mozgatórugói.”

Úgy vélem, jobb- és baloldal mára értelmezhetetlen fogalmak a honi belpolitikában, le sem lehet képezni a meglévő pártokra; de nem is ez a lényeg. Az egyén – és a közösség – számára vannak célok, eszmék, elvek (helyszűke miatt csak „címszavakban” felsorolva: Isten, haza, nemzet, család, szabadság, munka, otthon, becsület, boldogulás), amelyek mentén az életét berendezi. És vannak eszközök, amelyekkel ezeket biztosítani reméli: erre való a politika, ami nem más, mint mindig az adott helyzetnek a legmegfelelőbb kihasználása (vagyis kőkemény érdekérvényesítés) a lefektetett célok érdekében. Ha adott pillanatban a céljainkat feudális, szocialista, kapitalista rendszerben radikális, mérsékelt, esetleg szélsőséges vagy centrista politikával valósíthatjuk meg, akkor azt kell választani. A Kádár-rendszerrel nem az volt a legnagyobb baj, hogy a termelőerők állami tulajdonban voltak, hanem idegen érdekek szolgálatában, egy megszállt országban, hozzá nem értő, velejéig korrupt társaság hazugságra és elnyomásra építette hatalmát, amit eleinte a bosszú irányított, később – tudatosan vagy sem? – a nemzeti közösség erkölcsi tönkretételét hozta. Ma kapitalizmus van, de az államhatalom ugyanúgy idegen érdekeket szolgál. Valamivel több a szabadság (nem sokkal, hiszen például a nemzeti, ellenzéki sajtó hatásfokában, elérhetőségében ugyanabban a kvázi szamizdat-helyzetben van, mint a 80-as évek földalatti mozgalmaié), de az ellenünk működő erők nyíltabban törnek a vesztünkre. Éppen ezért szerintem ma nemzeti radikalizmusra van szükség. Ennek indoka a magyarság talán soha nem látott biológiai, gazdasági, erkölcsi veszélyeztetettsége. A radikalizmus pedig azért fontos, mert a jelenlegihez képest gyökeresen (radikálisan) mást és máshogyan kell csinálni. Most ugyanis a nemzeti érdekek ellen hat minden, legyen az a népesedési probléma kezelése, az oktatás, az egészségügy, a mezőgazdaság vagy a külpolitika. Gorka Sebestyén egyértelműen távozásra szólítja fel Orbán Viktort. („Tizenhat év és két bukás után itt az idő a megújulásra. Orbán jobban tenné, ha figyelné, mi történt legutóbb a nagy hatalmú Edmund Stoiberrel Bajorországban. […] Talán itt az idő a méltóságteljes távozásra.”) Én azt hiszem, óriási hiba volna, ha a nemzeti oldal (sőt, az egész magyar politika; megkockáztatom, az elmúlt ötven év) legkarizmatikusabb, legtehetségesebb, legnagyobb hatású, legnépszerűbb politikusa viszszavonulna. Nem állunk olyan jól, hogy egy Orbán Viktort nélkülözni tudjunk. Mind kormányfőként, mind ellenzéki vezetőként bizonyított. (Noha követett el természetesen hibákat, lásd Románia EU-csatlakozásának feltétel nélküli megszavazása.) Nem igaz, hogy őmiatta vesztettünk. Miatta volt egyáltalán esélyünk a győzelemre. Most felépíteni egy új embert teljesen esélytelen; a média úgyis pillanatok alatt tönkreteszi, mielőtt kivívhatná annak a köztiszteletnek a töredékét, amit Orbán tizenhét év alatt megszerzett. Ha meg nem uszul rá a másik oldal, sőt esetleg még segít is a „felépítésében” – ld. a Schmidt Mária iránt váratlanul feltámadó lelkes rokonszenv -, az egyben bizonyítéka annak, hogy az illető nem a mi emberünk. Ma minden, ami Orbán Viktor gyengítésére irányul, az egyben a nemzeti oldal gyengítését és megosztását is jelenti. Én ugyan nem értek feltétlenül egyet az „Egy a tábor, egy a zászló” elvével, de sajnos pillanatnyilag nincsen realitása egy potenciális koalíciós partnernek. (Ahol Orbán van, ott a jobboldal ereje; gondoljunk a Kossuth téri pár ezres tüntetésekre, amelyek rögtön húsz-harmincszoros tömeget mozgattak meg, amikor Orbán hívta őket; más kérdés, hogy hol tarthatnánk, ha a Fidesz elnöke az első éjszakán már az elégedetlenkedők élére áll…) Jó lenne egy erős nemzeti radikális párt, de sajnos, úgy fest, erre egyszerűen nincsen választói támogatás (minden rokonszenvem a Jobbiké, de nem tudnak elmozdulni az 1 százalékról, márpedig így nem megy…) Az pedig, hogy teszem azt a Fideszből kiváló Schmidt, Gorka vagy Pokorni-féle párttal közösen lesz-e koalíció; nézzük meg, mi történt az MDF-fel, hová állt; vajon miért ne fordulhatna elő ezzel az új „nemzeti liberális” párttal is, hogy egyszer csak átalakul SZDSZ-szé? Az új párt mindig veszélyes, mert elhagyhatja a jobboldalt. Megvesztegethető, megbízhatatlan, ismeretlen és beépített emberek sora bukkan fel ilyenkor. Gorka nyugati példákat hoz, és úgy ír, mintha Magyarországon működő demokrácia lenne, demokratikus, jogállami viszonyokkal. Ma nem az a legfontosabb, hogy a – valóban elavult – pártstruktúrát átalakítsuk. Ma a legfontosabb a rendszerváltás megvalósítása, az antidemokratikus, idegen érdekeket szolgáló politikai erők leleplezése és eltávolítása a hatalomból – igen, akár erőszakos úton is – és majd, egyszer, ha valódi jogállam és plurális demokrácia lesz, akkor elkezdhetünk játszani azzal, ki milyen pártot szeretne. Én például akkor biztosan nem a Fideszbe lépnék be…