Hirdetés

Sokféle kivonatot lehet készíteni, de talán ez a legizgalmasabb metszet: „Újragondoltuk és új elvi alapokra helyeztük a közösség és az egyén egymáshoz való viszonyát. A liberális rendszerben a társadalom és a nemzet nem más, mint egyének egymással versenyző halmaza. Ami összetartja őket, az az alkotmány meg a piacgazdaság.”

Ezzel szemben: „…nem az a két ember közötti helyes viszony definíciója, hogy mindent szabad mindenkinek, ami a másik szabadságát nem sérti, hanem a helyes definíció az, hogy amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek, te se cselekedd azt a másiknak.”

Ismerős tézis, és ismerős az ősváltozata: „…úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” A szeretet mint államalkotó tényező új és liberális alapon megfoghatatlan kategória. „…megkockáztathatjuk, kellő szerénységgel, hogy létrejött egy illiberális állam és egy valódi államelméleti, politikaelméleti modell, egy sajátos, kereszténydemokrata állam.” Ez az állam tehát a keresztény értékrendre épül: „az illiberális politikának az értelme, az nem más, mint a keresztény szabadság. Christian liberty.” Értjük.

Eljött végre a fogalmak tisztázásának ideje. E feladatkörre nyitott ajtót Orbán Viktor miniszterelnök tusnádfürdői beszédével. Ő a nem liberális demokrácia lényegét a keresztény szabadságban fogalmazta meg, ahol az egyén szabadságának korlátait a keresztény erkölcsön alapuló szeretet határozza meg: „amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek, te se cselekedd azt a másiknak.” Azonban nincs akadálya, hogy tovább bontogassuk a képletet.

Mondhatjuk azt is, a doktriner típusú demokráciákkal szemben, amelyek az egyetlen üdvözítő elv mentén kényszerítik rá a világra az új létmodellt, most az organikusan építkező (ezért szakrális) demokrácia kibontakozását látjuk. A doktriner demokrácia tagadja az egyetemes értékek (Isten) létezését. Első változatában ezért Isten helyére a népet állítja, miután a népből kiiktatta azon elemeket, amelyek riválisai lehettek volna, és a vesztesek tömegét tette piedesztálra, hogy szabadon érvényesíthesse az eszme uralmát a természet fölött. A szabadságból népszabadság lett, és tudjuk, hová vezetett mindez. A második változat az egyént tette meg hivatkozási alapnak, és a szabadságot az egyén szabadságában fogalmazta meg, melynek terméke a saját természetes létét tagadó, nem nélküli lény lett. Az első változat kudarcát a kollektív tehetetlenségből való kitörés lehetetlensége okozta, a második változatét pedig az, hogy ha nem szűnik meg, akkor az általa uralt népesség egyszerűen kihal.

Az organikus (természetelvű) demokrácia Európában szükségszerűen a keresztény szabadságban fogalmazza meg magát, Kínában, Indiában vagy más távoli civilizációkban azonban alighanem a saját univerzalizmusukban kell megtalálniuk a kulcsot, az egyetlen szent és vitathatatlan hivatkozási pontot, az isteni szeretetet. A magyar demokráciafelfogás eddig követhetetlennek tűnő vonása ugyanis az a szeretet, ami a 2002-es igazságtalannak érzett választási vereség után fogalmazódott meg a nemzeti centrumban. Ekkor döntött e hatalmas tábor úgy, hogy vita, lázadás, felelőskeresés helyett a hűség, a kitartás és a szeretet útjára lép. Ez olyan szent döntés volt, amely a Békemenetekben nyert sajátosan új tartalmat és formát. Ma már az a kérdés, miként árad ki ez a képesség az erre fogékony társadalmakba. Orbán Viktor ezt a folyamatot indította el.