Oroszország

Evo otyec bül inzsenyer. Az apja mérnök volt.

Ez az egyik orosz mondat a kevésből, amit kilenc és fél év (négy az általános felsőben, négy a gimnáziumban, másfél az egyetemen) kötelező orosztanulás eredményeképpen megtanulnom sikerült.

Hogy miről is szólt az olvasmány, kinek az apja volt mérnök, arra már nem emlékszem, arra viszont határozottan, hogy utáltam oroszul tanulni. A gimnáziumban majdnem meg is buktam belőle, az egész osztály kórusban előadott kérése – ne tessék megbuktatni a Bencsiket! – nyomán kaptam lehetőséget, hogy mint a kínait, bemagoljak egy olvasmányt, és azt felmondva megkapjam a kettest. Az akkor még csinos, de a tanítást szemlátomást halálosan unó orosztanárnőmet évtizedekkel később egy múzeum terem­őreként láttam viszont, alkoholtól szét­ázott arccal, megrokkanva.

Mit mondjak, a ruszkikat sem szerettem. Ruszkik alatt értve mindazt, amit a Szovjetunió jelentett, kezdve a forradalom leverésével (apám a forradalmi diákbizottság elnöke volt), folytatva a hazug propagandájukkal, a ránk kényszerített rendszerükkel, a birodalmi erőszakosságukkal, egészen az idegesítő sportsikereikig. Szinte mindig az ellenfeleiknek szurkoltam. Mikor Bobby Fischer a világbajnoki sakkdöntőt játszotta Szpasszkijjal, minden reggel siettem az újságoshoz, mert a lapok lehozták az előző napi lépéseket, otthon kiraktam a partit, hogy magam is átélhessem a szovjet versenyző legyőzését.

Mindeközben pedig kedves, meleg szívű orosz embereket is megismertem, és megkedveltem mindazt, ami számomra akkor nem ruszki volt, hanem orosz: az irodalmukat, a vodkájukat (a psenyicsnaja, a krepkaja!), a dalaikat, a klasszikus zenéjüket, a filmjeiket. Elolvastam a Háború és békét, és elvarázsolt. A Csendes Don is igazi nagy élmény volt. A létező szocializmus szörnyű lárvája mögött, talán részben a kötelező orosztanuláson keresztül fölsejlett egy rokonszenves, nagy kultúra. Turgenyev nem ragadott meg, de például Goncsarov Oblomovja igen. Dosztojevszkijjel elsőre kudarcot vallottam, aztán viszont úgy berántott, hogy elolvastam tőle mindent, amihez hozzájutottam. Ismerősömmé lettek ezek az oroszok.

Már akkor sokszor eszembe jutott, vajon a nyugati népek kiérzik-e ezekből a regényekből mindazt a rengeteg ízárnyalatot, amit mi itt, a birodalommal kényszerházasságra szorítva kiérzünk. Vagy vegyük A Mester és Margaritát! Töredelmesen bevallom, nekem a regénybe foglalt Krisztus-regény nem különösebben tetszett. De Moszkva, Annuska a Szadovajáról, Nyikanor Ivanovics, a házbizottsági elnök, Andrej Fokics büfés a másodosztályú frissességű tokhallal, a Tömegír, Hontalan Iván, a költő – mennyire ismerősök voltak mind! A holland, dán, portugál olvasók mit éreznek ki mindebből?

Így vagy úgy, de sokan meg is jártuk azt az országot, amely egy ideig Szovjetuniónak nevezte magát. Nekem egyetemistaként építőtábori élmények jutottak, Omszk közelében, gerendaházakból álló piszkos kis falu mellett építettünk sertéskombinátot. Elképesztő körülmények fogadtak minket. A közeli falu helyén emeletes panelházakat húztak föl, de betonjárda csak közvetlenül a házfalak körül futott, az országúti buszmegállótól vagy száz méteren át bokáig érő sárban tipegtek haza a panelházak lakói. A mi építkezésünkön a sárba ragadt teherautókat sztalinyecek, lánctalpas nehéz­traktorok rángatták tovább drótkötéllel, de amikor az egyiknek elszakadt a lánctalpa, egyszerűen lehajtották róla, bele a sárba, attól kezdve ott állt elhagyatva. A helybéli diákok viszont kedvesek voltak, valahogy szeretet vett minket körül. Omszk belvárosa pedig az előző századfordulón épült, eklektikus homlokzatú házaival éppen olyan volt, mint akármelyik magyar városé. És persze elmentünk Moszkvában a GUM áruházba meg a Gyetszkij Mirbe, sétáltunk a Vörös téren, üzleteltünk a magukkal hozott Trapper farmerokkal, a kapott rubelekért pedig szamovárt vettünk.

A nyolcvanas években egy, a Kárpátaljáról névházassággal áttelepült ismerősömtől kaptam kölcsön a Gulag-szigetcsoport szamizdat magyar kiadását. Napokig szinte le sem tettem. Gyanítottam én, hogy szörnyű rendszer volt a Sztáliné, de hogy valójában milyen szörnyű, azzal szembesülni döbbenetes volt. Különösen, hogy ezerszeres hígításban ugyan, de a magam életéből ismertem. A fölfedezés izgalmát hozta el, ahogy a szamizdat irodalom lassú elterjedésével kezdtem megismerni a sztálini zsarnokság sötét ügyeit, Kamenyev, Zinovjev, Buharin sorsát. Fontos volt megérteni, hogy mindezt a millió orosz közember nem megcselekedte, hanem elszenvedte.

Senkinek nem hiányzott, hogy a nyakunkra üljön a Szovjetunió, nagy árat fizettünk ezért, de a kényszerűségből mégiscsak kikeveredett valami, ami a nyugati világból hiányozni látszik: talán felületesen, mégis valamiféle értése Oroszországnak. Nem elfogadása annak, amit az oroszok tesznek és gondolnak, de az értése annak, hogy miként gondolkodnak. Félek, hogy a nyugati világból, amely most gyakorlatilag hadban áll az Ukrajnát megtámadó Oroszországgal, hiányzik ez a tudás. Attól tartok, hogy egészen másképp gondolkodnak róla, mint mi. Mi kinevettük a birodalmat – Japán a mosoly országa, a Szovjetunió kész röhej –, de megtanultuk kedvelni az orosz embereket. A nyugatiaknak viszont imponált a hatalmas birodalom, tulajdonképpen imponál ma is, de lenézik a népét.

Talán ez az egyik oka annak, hogy nem találják a megfelelő választ arra a kihívásra, amelyet Oroszország a most folyó háborúval intézett a Nyugathoz. És nem is hiszik el nekünk, hogy ez az oka. A Nyugat évszázadok óta nem tanulni akar a világtól, hanem oktatni, edukálni akarja. Mindnyájan keserves árat fizetünk ezért a nem tudásért.