Összetartozunk

Idézem: „Az Erdélyt ideiglenesen megszállva tartó román latorállam cinkos segédletével tegnap pogromot hajtottak végre Úzvölgyében a magyar katonatemetőt védő székelyek ellen. Az oláh rendőrség hagyta, hogy több száz részeg román véglény betörje a sírkert székely kapuját, meggyalázza a sírokat, kitépje a kereszteket, idős magyar nőket bántalmazzon. Ami történt, terrorcselekmény: támadás a magyar nemzet, minden magyar ember ellen. Nincs hova hátrálnunk!” Pilhál Tamás írta ezeket a sorokat a Pesti Srácok híroldalon. Ennél pontosabban én sem tudtam volna fogalmazni.

A múlt héten ugyanitt ezzel fejeztem be: „…Csíksomlyó nem csupán a múlt és a jelen, hanem maga a jövő. Az a jövő, amit – bárhogy is tekeregjenek a jelen zegzugos útjai – soha egy pillanatra nem szabad szem elől téveszteni. A spanyoloknak 700, a görögöknek 400 év után jött el az igazság. Csíksomlyó is egyszer majd visszatér Magyarországhoz. Ne félj, testvérem, ezt hittel és szeretettel kimondani.” A hittel nincs is baj, a szeretet azonban megfogyatkozott.

A román barbárság olyan, mint az árvíz: szennyes, mindenféle hulladékot is magával sodor, és mindenhová beárad, függetlenül attól, hogy van-e ott keresnivalója, vagy nincs. Következésképpen a román mentalitás csak az erőt ismeri. Ha erőt észlel, kitér, de ha gyengül az erő, menten visszaárad. Románia nem szövetséges állam, mert erősen kétséges, hogy a szó klasszikus értelmében egyáltalán államnak lehet-e nevezni. Formálisan megvannak ugyan a szükséges eszközök, de sem mentálisan, sem morálisan nem rendelkezik azokkal a nélkülözhetetlen képességekkel, amelyek az államot jellemzik.

Egyszerre röhej és vérlázító, ahogy ezek a részeg román barmok megrohamoztak és elfoglaltak egy magyar katonai temetőt. Odanyomakodtak, földbe ásták a maguk ronda betonkeresztjeit. Ám a keresztek alatt nincs más, csak az anyaföld. Oláh katona csontjai ott nincsenek, nem is voltak soha. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes az úzvölgyi terrorakcióról ezt mondta: „Ha ezt a barbárságot a román politika nem akarta megakadályozni, akkor az morális botrány; ha nem tudta, az államigazgatási csőd.” Egyetértek Pilhál Tamással, naná, hogy tudta.

Ezt csinálják a románok kezdettől fogva. Azért szórják tele egész Erdélyt a panelkatedrálisaikkal, azért állítanak minden településen szobrot minél több román haramiának és hasonló díszpintyeknek, azért lobogózzák fel a maguk színeivel még a nyilvános vizeldéket is, mert amióta Párizsban a politikai rosszindulat kezükbe adta Európa Tündérkertjét, azóta fenemód rosszul érzik magukat benne.

Mint proli az úri kastély tükörtermében. Csodálják a terem szépségét, ele­ganciáját, évszázados emlékeit, de a drága velencei tükrökben látják saját rondaságukat, és ettől dühbe jönnek.

Ne vesztegessünk sok szót rájuk, nem európai nép, de nem is ázsiai, valami átmeneti jelenség, nem idevalók. Foglalkozzunk inkább magunkkal. Megtapasztaltuk, hogy sem a bölcs önmérséklet, sem a türelmes engedékenység, sem a baráti gesztusok nem érnek semmit. Egyetlen dolog számít. Az erő. Nekünk magunkat kell erőssé tenni a szó minden értelmében. És mert már nincs hová hátrálni, mert már a temetőinkből is ki akarnak űzni, akkor ideje kimondani (hiszen semmit sem veszítünk, de sokat nyerünk általa): vigyázzatok, románok! Egyszer, amikor Erdélyt visszavesszük, számonkérjük majd rajtatok az összes galádságotokat. Mert visszavesszük. Igen.