Ötvenhatos zászlóm emléke

Egykori földműves felmenőimre is emlékezve adományozom a Horthy Miklós Társaságnak a népfelkelés egyik tatabányai elindítójaként régmúlt ifjúságom legbecsesebb, több mint fél évszázada őrzött kincsét, az 56-os zászlómat, amelyet 33 éven át rejtegetnem is kellett, még a legközelebbi hozzátartozóim körében is.

1956. október 26-án a tatabányai bányaipariaknász-képző technikum első éves növendékeként szakítottam ki a közepéből a bolsevik rákosimátyások nemzetidegen címerét az iskola tanári szobájában. Ezután két osztálytársammal és fiatal osztályfőnökünkkel, Mikos Pállal kimentünk az intézményünk előtti utcára, és magasra emelve e zászlót, elindultunk fellázítani, felébreszteni a már egyébként is robbanás előtti feszültségekkel terhes bányászvárost. „Ruszkik, haza, most vagy soha! Jugoszlávok, lengyelek, együtt vagyunk veletek…” – kiáltottuk torkunk szakadtából, ahogyan néhány napja a pesti ifjak, akiknek néhány főnyi küldöttei előző napon betoppantak hozzánk a kollégiumba. „Pesten kitört a forradalom, ti meg itt alszotok…?”

Ez volt számunkra a jeladás. Az első csatlakozók még kissé tétován álltak mögénk, majd egy nagyobb csapat, már ők is lyukas zászlókat lobogtatva, átvette jelszavaink ritmusát. Amint később kiderült, ők voltak a bennünket is műszakra szállító Mávaut fakaruszainak a sofőrjei, dolgozói. (A fakarusz teherautóra szerelt fapados bódé volt.) Az emberek szegényes kolóniai otthonaikból kijöttek az utcára, és egyre többen mögénk álltak. Mire Tatabánya-alsóra, a megyei-városi párt és tanács épületei elé értünk, már több százan zengték velünk sokasodó és élesedő jelszavainkat. „Megjöttek, itt vannak velünk az oroszlányi rabaknákból kitörő, kiszabadult politikai foglyok is…” – hangzott kitörő tapsvihar kíséretében.

A városi pártbizottság előtt hangosan követeltük az ott fogva tartottak azonnali kiengedését. Válaszként géppuskaropogást, a fejünk fölé éles lövedékeket kaptunk, amelyek elől aki tehette – mint magam is – egy-egy vastag törzsű fa mögé húzódtunk… E több mint fél évszázad előtti események egyre elevenebben élnek emlékeimben. Zengett a bányászváros. Hiába rémisztgettek, ijesztgettek bennünket lövedékeikkel a „pártmunkásokat” őrző ÁVH-s pribékek. Már a golyók sem tudták megállítani a tömeggé duzzadt felkelők elszántságát. Maroknyian indultunk délben felsőgallai intézményünk elől, és este már a győzelmünket hirdette az addig a szocialista munkaversenyről, a széncsaták hőseiről rikoltozó hangszórókból a bányászrádió. Elfoglaltuk, és dia­dalként jelentettük be a győzelmet.

Ez a győzelem úgy megacélozta a bányászszíveket, hogy az ország legnagyobb szénmedencéjében Kádár Jánosnak kellett Apró Antal kíséretében a forradalmunkat eltipró szovjet fegyveres erők egyik katonai gépén Tatabányára repülni, hogy álszent ígéretekkel alkudozzanak a bányászok képviselőivel, a Bányász Munkástanáccsal a munka felvételéről. Kemény szívű bányászvezetőinket elsősorban emberiességi megfontolás késztette arra, hogy képviseltjeiket rábírják: szálljanak le a tárnák mélyére, hogy legalább a hideg tél miatt ne reszkessenek tovább a magyar családok milliói. A ránk nehezedő félelemtől egyébként is dideregtünk.

Felmerülhet a kérdés: hogy került alföldi, Kenderes környéki parasztszülők gyermeke 15 évesen a szülőfalujától, Tiszaszentimrétől több száz kilométernyi távolságra, az oroszlányi bányászok közé? A válasz egyszerű: nagyszüleim kulákká bélyegzésének egyenes következményeként Templom Ferenc, a falu párttitkára 1954-ben nem írta alá, hogy továbbtanulhassak édesanyám egykori, karcagi református gimnáziumában… „Nagy kár érted, gyerek, hogy a nagyszüleid osztályidegenek, mert olyan demokratikus érzelműnek látszol. Menj el traktorostanoncnak, és legyél sztahanovista. Ezzel bizonyíthatod be, hogy a népi demokrácia híve vagy…”

Nem lettem sem traktorista, sem sztahanovista. Legkevésbé kommunista, egyetlen percre sem. Az általános iskola elvégzése utáni, számomra szomorú nyárban kapálni jártam napszámosként a helyi vesszőtelepre. Egyik augusztusi este fáradtan hazatérve, drága édesanyám örömhírrel fogadott: „Jártak itt ma toborzó bányásztanulók Oroszlányból. Azt mondták, ha elvégzed a vájáriskolát, és ott is jól tanulsz, mehetsz Tatabányára a bányaipari technikumba, ahol érettségizett bányatechnikus lehetsz.”

Persze hogy mentem… Persze hogy „ellenforradalmár” lettem a fent leírtak szerint. Kirúgtak a tatabányai technikumból, a második évtől a miskolci testvérintézményben folytattam és fejeztem be az iskolát. Így sikerült mégis utat törni magamnak a továbbtanulásra. Nemcsak középfokon, de végül család és munkahelyek mellett a budapesti bölcsészkaron egyetemi diplomát is szerezve.

Mennyire igazak voltak Ravasz Lászlónak, a forradalom lángeszű-lánglelkű, egyik legnagyobb református püspökének szavai ezekben a napokban a magyar csodáról: „…ez az egész förgeteg a maga hótisztaságával lelki egységet teremtett szabadságharcban, hitben és reménységben, felmutatva, hogy ez az árva, szegény kis Magyarország, ez a megvetett, semmibe vett kicsiny ország elérte, hogy az egész világ lelkiismeretévé vált. Még azoké is, akik pillanatnyilag szemben állnak vele…” – hirdette a szószékről.

Sajnos ez a szembenállás azóta sem változott. Napjainkban is jól látjuk, hogy a brüsszeli köntösbe bújt nemzetellenes erők, felturbózva az itthoni, mai értelemben vett liberális „világfi” hazaárulókkal, új energiával lendülnek támadásba ellenünk.

Immár a 81. évemben, már múlt időben mondhatom, hogy forradalmunk szelleme meghatározta hovatartozásomat és tennivalóimat egész életemre. Most pedig, közeledve forradalmunk kitörésének 64. évfordulójához, megnyugtató érzés, hogy zászlóm, ez a számomra szent ereklye már a magyar főváros egyik, a nemzethez, magyarságunkhoz méltó jeles helyén, a Hazatérés templomában van, annak Horthy Miklós-emlékkápolnájában, és további megőrzésre minden időkre helyet kapott. Helyet kapott azon keresztyén jelenbéli és jövendő magyar testvéreim örömére is, akik szent forradalmunk emlékét és dicsőségét őrzik a szívükben, a lelkükben vitéz nagybányai Horthy Miklósnak, Magyarország volt kormányzójának, hazánk XX. századi legnagyobb államférfijának emlékével. A különböző ideológiájú, érdekű történészek lassan talán kibogozzák, hogy egykori kormányzónknak a legmeghatározóbb szerepe volt abban, hogy az 1919-ben pestisként ránk törő bolsevizmus nemzetpusztító szándékát – amely Tria­non gyalázatát is hozta – sikerült megakadályozni. Ennek köszönhető, hogy azóta is a csonka hazában és az elcsatolt területeken, sőt a nagyvilágban szétszórtan élő magyarok döntő többségének sikerült magyarságát megtartania.

Mégis, ma is az a reménysége a nemzetnek, amit Ravasz László a forradalom utáni napokban mondott a szószékről: „őrizzük meg a forradalom hótisztaságának emlékét és célkitűzéseit, amelyek törvényes úton való megvalósításáról soha ne mondjunk le…”

Amikor a 2002-es kormánybuktatás bekövetkezett, ez kirobbantotta több ezer polgári kör megalakulásával a polgári köri mozgalmat. A Makovecz Imre által Orbán Viktor köré szervezett polgári körbe a gazdatársadalom soraiból Orbán Viktor engem kért fel csatlakozónak. E körben (Szövetség a Nemzetért) a föld- és gazdavédelmi bizottságot megszervezve, annak elnöke lettem.

Lassan sikerült a kis- és közepes családi gazdaságok gazdálkodóit felrázni a torgyáni kábulatból, és 2003. április 5-én ezen időszak legkiemelkedőbb első nagy rendezvénye az általam Karcagra összehívott első magyar gazdakongresszus volt, amelyen Orbán Viktor is részt vett. Ezen a kongresszuson bontott zászlót a párt gazdatagozata, amely elnökévé választott. A kongresszus egyebek közt megerősítette, hogy az előző, az Orbán-kormány által 2001 decemberében egy dunántúli kisfalu, Kálócfa parasztudvarának fészerében megtartott kormányülésen rendeletben meghatározottak szerint az őstermelők, a kis- és közepes családi gazdaságok legyenek nyolcvanszázalékos arányban az agrárium szereplői, mert csak így nyerhető vissza a falvak népességmegtartó képessége.

Éppen ezért tartom reménykeltően nagy jelentőségűnek a miniszterelnök által 2018-ban bejelentett, sokmilliárdos pályázatokkal megkezdett és folytatott Magyar Falu programot. Szerintem ötvenhatos örök elkötelezettséggel, mindnyájunk számára az a legfőbb parancsolat: nemcsak beszélni, hanem tenni és tenni kell egy szebb és megérdemelt magyar jövőért.

(Faludi Sándor 2018-ban szülőfalujában kopjafát állított az ott létesített három kényszermunkatábor lakóinak emlékére, amely kopjafának a független polgármester és az önkormányzat nem talált helyet, ezért nagyapja faluszéli kertjébe került – a szerk.)