Óvatos optimizmus?

Vegyes érzésekkel búcsúztattuk el az óévet. Valamennyi releváns eseményt számba venni úgysem lehet, inkább csak benyomásaira hagyatkozik ilyenkor az ember. Azok pedig valóban sokfélék. Igaz, hogy a Fidesz–KDNP két választást is nyert tavaly, ugyanakkor viszont a materiális valóság szintjére lépett a korábban elképzelhetetlen:

teljessé vált az ellenzéki összefogás; a nyilas eszmeiség hű örököseitől a kommunizmus jogi örökösein át az SZDSZ újraklónozott, modernizált verziójáig mindenkinek fontosabbá vált a hatalom megszerzése, mintsem hogy bármiféle moralitáshoz ragaszkodva tükörbe tudjanak nézni reggel.

Igaz ugyan, hogy végre leköszönt a személyes véleményem szerint minden idők legkártékonyabb elnöke által vezetett Európai Bizottság, ám az Európai Parlamentben elmaradt a valódi áttörés, az új Európai Bizottságról pedig még mindig senki sem tudja, hogy eszik-e vagy isszák.

Az Egyesült Királyságban végre úgy tűnik, hogy hosszú idő után helyreáll a politikai stabilitás – hiszen Boris Johnson vezetésével a tory párt történelmi győzelmet aratott –, ugyanakkor immár végleges, hogy az ország elhagyja az Európai Uniót, ez pedig Magyarország és az egész közösség szempontjából nézve is nagyon fájó veszteség.

Mintha a tavalyi évben semmi sem dőlt volna el igazából, mintha a problémák csak elodázódtak volna és a valódi megoldás továbbra is váratna magára. Németországban gyakorlatilag folyamatosan kormányválság van; Olaszországban tavaly megbukott ugyan egy kabinet, de azóta már az utóda is bukásra áll; Franciaországban emberemlékezet óta folynak a tömegdemonstrációk, Macron elnök azonban egyelőre kitart, bár lassan egyértelművé válik, hogy valódi áttörést nem tud elérni a francia gazdaság területén (sem). A sort persze hosszan lehetne még folytatni: Izraeltől Romániáig, az USA-tól Hongkongig mindenhol bizonytalanság uralkodik a politikában és úgy általában a társadalomban.

A gazdaság persze még mindig prosperál: a tőzsdei indexek újabb és újabb rekordokat döntenek, és bár mindenki egyetért abban, hogy az előjelek igen kedvezőtlenek, a világ felhőtlenül költekezik. Mintha mindenki tudná, hogy jön az elkerülhetetlen rossz, de egyszerűen nem lenne hajlandó tudomást venni róla. Közben pedig a napnál is világosabb, hogy a jelenlegi „könnyű napok” végükhöz közelednek, egyetlen szikra is elég, és lángra lobban kényelmes életünk illuzórikus realitása.

Lehet, hogy az idei év más lesz? Nem tudhatjuk, természetesen nincs kristálygömbünk, az azonban nyilvánvaló, hogy számos veszély fenyeget, melyek közül akár egy is betöltheti a fentebb említett szikra szerepét. A teljesség igényét és a bekövetkezés valószínűségének számolgatását mellőzve említsünk meg néhány rossz forgatókönyvet.

Mindenekelőtt természetesen meg kell említeni recesszió és egy újabb világméretű gazdasági válság eshetőségét. Régi közhely, hogy a világgazdaság működése ciklikus: felívelő és válságidőszakok váltakoznak, a mostani virágzó szakasz pedig sokak szerint túl régóta tart már. Európa koránt sincs felkészülve egy újabb visszaesésre: az eurózóna reformja sehol sem tart. Az optimisták persze azt mondják, hogy Görögországban két éve növekszik a gazdaság, ez ugyanakkor ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az ország GDP-je elérte a 2003-as szintet, miközben államadóssága változatlanul olyan magasságban van, ahonnan lehetetlen „visszavinni” a kezelhető tartományba. A legnagyobb problémát azonban valószínűleg nem is Görögország jelentené, hanem Olaszország, amely jóval nagyobb, strukturális problémái azonban igen hasonlóak: nagy államadósság, kombinálva az érdemi növekedési képesség hiányával.

Az unió gazdasági helyzetét tovább árnyalja, hogy mihamarabb meg kellene állapodni a következő hétéves költségvetésről, azonban egyelőre távolinak tűnik az egyezség. Nem is csoda, hiszen a megoldandó problémák száma csak nőtt, miközben az elkölthető összeg a brexittel jelentősen csökkent. Nem meglepő módon pedig az uniót eddig vezető elit Közép-Európán, különösen Magyarországon és Lengyelországon akarta elverni a port. Csak remélni tudjuk, hogy az új vezetés nyitottabb lesz az észszerű kompromisszumra; ellenkező esetben ugyanis még tovább éleződhet az unión belüli politikai feszültség.

Törökország politikai és geopolitikai helyzetének egyre instabilabbá válása miatt egyáltalán nem földtől elrugaszkodott forgatókönyv, hogy Erdoğan megnyitja az Európa felé vezető kapukat, és hosszabb-rövidebb időre migránsok milliói (Törökországban nagyjából négymillióan vannak) előtt csillan fel az európai jólét hazug ígérete; a Demokrata olvasóinak pedig bizonyára nem szükséges bővebb kifejtés, mit jelentene mindez a gyakorlatban.

Mindet egybevetve azt láthatjuk, hogy Európa mintha eltékozolta volna a bőséges esztendőket. A korábbi problémákból semmit sem sikerült megoldani, sőt a helyzet csak tovább romlott: a politikai megosztottság következtében egy erős tagállam hagyta el a közösséget.

Magyarországon persze más a helyzet. Ezen írás terjedelmét jócskán meghaladná a releváns intézkedések felsorolása, így maradjuk pusztán annyiban: a bőséges évek itt nem tétlenül, hanem kemény munkával teltek, ennek következtében pedig hazánk az európai átlagnál jobb helyzetből várja a szűk esztendőket. Hogy ez mire lesz elég, azt csak a Jóisten tudja. Nekünk mindenesetre óvatos optimizmusra adhat okot.

A szerző az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója.