Papírról

Az Árkádban járkáltam minap, és az egyik üzlet kirakatában egy bábura figyeltem fel. A próbababán bőrdzseki, szakadt farmer és egy póló volt látható, rajta az angol királynő negyven évvel ezelőtti képe, és újságpapír-kivágást imitáló betűtípusból az arcára írva, hogy God save the Queen. Ez ugye a Sex Pistols egyik kislemezének borítója, amiért annak idején, 1977-ben a zenekar dobosát és gitárosát felháborodott munkások vascsövekkel támadták meg, és amikor leadta egy tévécsatorna, James Holmes teherautó-sofőr egy rúgással kivégezte újonnan vásárolt készülékét.

Pankotai Lilin gondolkodom, aki szentül hiszi, hogy lázadó. Tudják, a csúnyán beszélő lány. A szervezők közül az ADOM Diákmozgalom reagált az iskola elhatárolódó levelére: „Ezt teszi a tizenévesekkel a folyamatos társadalmi feszültség generálása, ha semmibe veszik, amit mond. Mert ha nem hallgatják meg, ha csírájában elfojtják a vitát, akkor az ember egyre kétségbeesettebb vagy egyre dühösebb lesz.”

Hát, nem tudom. Amikor én érettségiztem, október 23. előtt az igazgató bejött egy órára, és felhívta a figyelmünket, hogy másnap maradjunk otthon, ne keveredjünk balhéba, mert aki nem vigyáz, az az ország összes középiskolájából kívül találhatja magát. Meghallgattuk, hazamentünk, majd a következő iskolai eseményen egyikünk sem ment fel a színpadra, és egyikünk sem kezdett el szavalni trágár szavaktól hemzsegő akármit. Valahogy eszünkbe sem jutott. Biztos azért, mert túl nagy volt a szólásszabadság, nem úgy, mint most. Nem beszélve arról, hogy mindenféle rendezvényhez színpad kell, hangosítás, szervezés, ami apparátussal és hatalmas költségekkel jár. Főleg, ha spontán valami és alulról jövő. De hát nekünk erre annak idején nem volt se pénzünk, se kapcsolati hálónk. Milyen jó, hogy a ma tiltakozó diákok ennyire gazdagok, hogy meg tudják ezt szervezni maguknak. Függetlenül. Mert az fontos. Nézem Lilit, uncsi. Blankában legalább volt kakaó. S ami a legdurvább, hogy olvassa. A dühöt, a lázadást. Felolvassa. Csoda, ha nem érdekel?