Papjaink

Még ha mostanára elvilágiasodott is az ünnep, azért a mögöttünk hagyott napok, hetek mégiscsak a kereszténység körül forogtak. Krisztus születésének évezredes ünnepe a nem hívőknek is alkalmat ad, hogy előbb heteken át készülődjenek, majd a karácsonyfa mellett megéljék a szeretetteli együttlét napjait. Fontos és megőrzendő örökségünk ez, amiben azonban mintha elhalványult volna a figyelem e napok fontos szereplői, keresztény papjaink iránt.

Pedig, legyenek bár katolikusok, protestánsok vagy ortodoxok, elismerés jár nekik azért az életáldozatért, amellyel szolgálják a közösségünket, ünnepen és hétköznapon, keresztelve, esketve, temetve, közben kísérve minket életünk örömei és buktatói közt. Tudjuk, hogy ők sem mind szentek, hogyan is lehetnének, a szentség különleges kegyelem, kevesek részesülnek belőle. Papjaink sokfélék, mint mi magunk, közülünk valók, osztoznak esendőségeinkben és jóságainkban, talán a hitük és hivatásuk által a mienknél több segítséggel a cselekvő jóra.

Minthogy közülünk valók, hozzánk hasonlóan van véleményük a világ dolgairól is. Van világnézetük, és kell is, hogy legyen, különben hogyan osztozhatnának velünk a gondjaikban, vágyainkban és aggodalmainkban? Mi sem természetesebb, mint hogy a legtöbb pap a kereszténydemokrácia eszméit tekintse magáénak, és ugyan miért ne vallanák meg nyilvánosan ezt a meggyőződésüket?

A kereszténység ellenfelei azok, akik a sok pap közül kiválasztják a néhány liberálist (van pár ilyen is), és őket tolják föl úgymond „igazikereszténynek”, a többieket, a kereszténydemokratákat a hatalom kiszolgálóinak bélyegezve. Pedig éppen ők az értékek őrzői és az értékőrzők támogatói. Nap mint nap nyilvánosan meg kell védenünk e megbélyegzetteket, elismernünk, hogy a hitéleti és karitatív munkásságuk mellett erre az őrzésre is vállalkoznak.

Papjaink, legyenek bár katolikusok, protestánsok vagy ortodoxok, vezetőink a hitben és társaink az országépítésben. Méltó és igazságos, ha megköszönjük ezt nekik.