Para bellum

Eljött végre az ideje, kihoztuk a leandereket a lépcsőházból, őszig újra a folyosón szívhatják magukba az éltető napfényt. Jöhetnek még fagyok, de talán nem lesz baj. Ha nagyon lehűl, legföljebb egy-két éjszakára még visszavisszük őket. Az egyik rózsaszínű virágokat hoz majd, a másik mélyvöröset, a maga természete szerint. Most majd több vizet kell kapniuk, hogy táplálni tudják a virágaikat.

Ennek kellene az igazán fontosnak lennie, meg édesanyám egészségének, a gyerekeink élete alakulásának, a napi munkának, ehelyett háborús hírekkel van tele a fejem. Egyre riasztóbb hírek érkeznek Európa különböző fővárosaiból, államfők, miniszterelnökök sürgetik nyugati csapatok bevetését a szörnyű ukrajnai háborúban. Mintha beleuntak volna a hosszú, majd nyolcvan éve tartó békébe, a nemzetközi politika színpadára egyre gyakrabban viszik föl azt a bizonyos pisztolyt, amelyről a csehovi dramaturgia alapján tudjuk, hogy ha az első felvonásban odakerül, a harmadikban el kell dördülnie.

Renatus V. századi római író De re militari című műve óta tudjuk, hogy si vis pacem, para bellum, ha békét akarsz, készülj a háborúra. Hogy ebben milyen sok igazság van, azt a magyar hadsereg jelenleg is zajló fejlesztése is bizonyítja. A nemzetközi politika nem a széplelkek játszótere, ott erőt kell erővel szembeszegezni, ha kell, akkor katonai erőt katonai erővel. De másik országok háborújába kívülről belefolyni, az gyökeresen más helyzet.

Európa a kezdetektől ellenérdekelt volt ennek a háborús helyzetnek az előidézésében, az USA és Oroszország egymásnak feszüléséből pattant ki az egész. Mégis úgy tűnik, hogy az Európai Unió vezetői készek a saját országaikkal megfizettetni a háború árát, most már akár a katonáik életét is beleértve. És ez már több mint a tűzzel való játék. Akármi is a létrejöttének oka, az előállott helyzetből az egyetlen észszerű kivezető út a tűzszüneten át vezet. A háború soha nem a megoldás, hanem a probléma maga.