Para bellum

Most, hogy a megduzzadt dunai árhullám lassan elhagyja az országot, foglalkozhatunk ismét távlatos dolgokkal. Például: „Si vis pacem, para bellum.” Ha békét akarsz, készülj a háborúra. Az idézet eredetije Publius Flavius Vegetius Renatus IV. századi római hadászati írótól származik, és eredeti megfogalmazásában így szól: „Igitur qui desiderat pacem, præparet bellum.” Azaz: „Ezért aki békére vágyik, készüljön fel a háborúra.” Ami majdnem ugyanaz, de csak majdnem, és ha már idézünk, idézzünk pontosan. Ami a magyar haderő fejlesztését illeti, úgy tűnik, mi Vegetius eredeti tanítása szerint akarjuk a békét, vagyis azért fejlesztjük a hadsereget erőltetett tempóban, azért készülünk fel a háborúra, mert a békénket veszélyben látjuk. De bárhogy is csűrjük-csavarjuk a szót, az igazság az, hogy bizony mi is fegyverkezünk.

De ki ellen? Védekezünk majd, vagy támadunk? Sorsdöntő kérdések ezek.

Azt tanítja a történelem, hogy ahol a diplomácia véget ér, ott kezdődik a háború, ám az állításnak a fordítottja is igaz, különösen az ukrajnai hadműveletek láttán, vagyis hogy ott ér véget a háború, ahol elkezdődnek a diplomáciai tárgyalások. Ebben a vonatkozásban tehát kulcskérdés, hogy a történelem viharában magatehetetlenül sodoródó Európai Unió erre hivatott vezetői miképpen látják a helyzetet. És mi, európai lakosok tőlük mire számíthatunk?

Hát lássuk.

Andrius Kubilius, az unió védelmi és űrkutatási ügyekért felelős komissziójának litván jelöltje, aki az Európai Parlament jóváhagyásával már az idén védelmi biztos lehet, bejelentette, hogy az EU-nak fel kell készülnie egy néhány éven belüli orosz támadásra. Uramatyám, jönnek az oroszok? Ezért szerinte minden uniós tagállamnak fel kellene halmoznia elegendő (nagyon sok) lőszert és egyéb fegyverzetet, mert ez a legjobb módja annak, hogy az EU satnya fegyveriparát a háborúra való felkészülés érdekében megerősítsék. Így idén márciusban az unió 500 millió eurót már elkülönített, hogy jövőre évi 2 millió lövedékre növelje a termelési kapacitást, ami a korábbinak több mint hatszorosa. Évi 2 millió lövedékkel már tényleg nagyon sok embert lehet megölni. Ursula von der Leyen, a bizottság elnöke örömmel üdvözölte ezt a pompás lehetőséget.

Van azonban itt egy kis bökkenő. Az oroszok az Istennek sem akarják megtámadni Európát, sőt azt hangoztatják, hogy ők az ukrajnai hadműveleteket gyakorlatilag honvédelemnek fogják föl, a Nyugattal pedig, ha lehet, újra kereskedni és együttműködni szeretnének, amit persze cáfol a teljes nyugati világ: micsoda? honvédelem? Frászt! Agresszió! Még több fegyvert, még több zsoldost a pofájukba, majd mi jól térdre kényszerítjük az oroszokat, hogy eszükbe se jusson bennünket megtámadni, ad nektek a NATO… És így tovább.

Egyszóval az a hátborzongató látomás kezd körvonalazódni, hogy Európa – bár tagadja és talán nem is akarja – arra készül, hogy megtámadja Oroszországot. Ezért van a kardcsörtetés, ezért dübörög az uszító oroszellenesség, ezért támogatja megszállottan a szerencsétlen Ukrajnát, mert az unió idegen zsoldban álló gazdái akár mind az 500 millió uniós állampolgárt is föláldoznák a nagy cél érdekében, hogy Oroszországot amíg nem késő, legyőzzék.

Ezért hát ennek a kis magyar haderőfejlesztésnek megvan a maga logikája, célja és értelme: ha van elég erőnk, akkor talán ezúttal nemet mondva kimaradhatunk ebből az őrületből és fegyvereink erejével meg tudjuk védeni legalább a magunk békéjét.