Para bellum

Si vis pacem, para bellum, ha békét akarsz, készülj a háborúra! A latin nyelvű mondást Julius Caesarnak, illetve mások Flavius Vegetius Renatusnak tulajdonítják. Utóbbi a lexikonok szerint a IV. században élő jelentéktelen katonaíró volt, akinek műve azonban szerencsésen fönnmaradt, előbbi viszont a Jézus előtti I. századból akár mondta, akár nem, a történelem egyik nagy hadvezére, úgyhogy akár ő is mondhatta volna. A szólás párhuzamaként szokás fölemlegetni a Bízz Istenben, de tartsd szárazon a puskaport, azaz Put your trust in God, but be sure to keep your powder dry! változatot, ami pedig Oliver Cromwelltől származik a XVII. századból.
Akármelyik szólást választjuk, a lényeg ugyanaz: az erősek kivívják a béke jogát, a gyengék csak kegyelemben reménykedhetnek. Ez pedig már Orbán Viktor magyar miniszterelnöktől származik a XXI. századból. Ezért nincs semmi meglepő abban, hogy a 2002-től nyolc éven át húzódó szisztematikus baloldali országrombolás után a 2010-es fordulatot követően az ország tíz évig tartó gazdasági felerősítésének köszönhetően megkezdődött a magyar honvédség módszeres fölépítése is.
A szóhasználat nem véletlen. Megerősítésről akkor beszélhettünk volna, ha lett volna érdemi honvédség, de nem volt. Emlékszünk a tragikus Gyurcsány-korszak egyik jellemzőjére, amikor a laktanyákat katonák híján erre szakosodott őrző-védő vállalkozások őrizték, mintha lett volna mit őrizni a megmaradt víztisztító berendezéseken kívül.
Se katona, se fegyverzet, se fölkészült és a haza védelmére fölesküdött tisztikar nem volt, tisztelet a csekély számú kivételnek. Itt tehát nem megerősíteni, nem is újjáépíteni, hanem a semmiből fölépíteni kellett a magyar honvédelmet. Új szellemben létrehozni a tisztképzést az újjáépített Ludovika falai között, és az új tisztikarral megkezdeni a honvédelmi doktrína kifejlesztését, amely alapjául szolgálhatott az érdemi fejlesztéseknek.
Ma már a gyakorlati építkezéseknél tartunk. Már van ütőképes, bár még nem elégséges létszámú profi tartalékos haderőnk, vannak már határvadászok, akik az egyre erőteljesebb migrációs offenzíva ellen védik az országot, vannak korszerű fegyverzetek és már működnek olyan hadiüzemek, amelyek a legkorszerűbb hadieszközöket gyártják. Késésben vagyunk, de minden nap, minden órában, minden percben ledolgozunk valamennyit a késéből.
Valami változik a közfelfogásban is. A katona és a katonaság kezdi elnyerni azt a tiszteletet, amely a második világháborúig jogosan megillette az egyenruhásokat, és amit majd a háború után a kommunizmus rombolt szét, mert a patrióta, a hazájáért harcolni, akár meghalni is kész katona zavarta a „proletár internacionalizmus”, mai nevén globalizmus törekvéseit. A dolgok ugyanis mintha nem változtak volna. Mintha ma is az volna a baloldal törekvése, hogy a nemzet függetlenségét lerombolja, hogy mindent megtegyen Magyarország függő helyzetbe kényszerítésére. Ha kell, vádaskodással, ha kell, nyilvánvaló hazaárulással minden lehetséges fórumon.
A világot, amelyben élünk, egy jól felismerhető szándék el akarja pusztítani, de fölismerhető az is, hogy ezt már nem meri nyíltan, hanem ügynökök segítségével, áttételesen igyekszik végrehajtani, talán mert nem bízik az erejében. Ezért kell magunkat megerősíteni, mert nem a szomszédunkban kiprovokált háború fenyeget bennünket, hanem a lopakodó árnyék. Csak ha erősek vagyunk, az árnyék csak akkor nem árthat nekünk.
