Ismeretségi köröm szélsőségei, álljanak tőlem balra vagy jobbra, hallani sem akarnak arról, hogy a „másik tábor” médiáját megismerjék. Engem is sokan korholnak, mi a fenének hallgatom a Klubrádiót, nézem az ATV-t, olvasom az ellenzéki sajtót? Még a harmincas években azt mondta apám Fantó Lipót kecskeméti mesterfényképésznek: mi az ördögnek erőlteted gyermekeid németnyelv-tanu­lását?

Nem veszed észre, mennyire utálják? Mire Lipót bácsi ezt válaszolta: ha élve akarunk maradni, ismernünk kell az ellenség legtitkosabb gondo­latait is. Az más kérdés, hogy szegényeknek nem sikerült. Dachauban elpusztult az egész család. De mégis neki volt igaza. Azzal a különbséggel, hogy ha bennünk ellenséget lát is az ellenzék, én csak ellenfélként kezelem őket.

Hirdetés

A minap a 168 Órában olvastam Szelényi Iván megnyilatkozását Menekülés a győzelembe címmel. Higgadt társa­dalomkutatóhoz méltó véleményt a legutóbbi választásokról, az ellenzékről és a kormánypártokról. A Yale Egyetem nyugdíjas professzorának, mai ellenzéki gondolkodónak a véleményét. Minden ellenzéki szájtépésre jellemző szélsőség nélkül, kívülről ítélkezik, pontosabban véleményez úgy, hogy belülről is látja a történéseket. És éppen ezért érdemes odafigyelni mondandójára. És sok hasznos, használható észrevételére. Elsősorban a szélsőséges ellenzék téveszméit korrigálja – akarata ellenére.

Buják Attila kérdez, Szelényi vála­szol. Első megállapítása, hogy az ellen­zék elsöprő győzelméről beszélni pontatlanság. Azt is túlzásnak tartja, amit Lengyel László mondott: október 13. az Orbán-rendszer Sztálingrádja. Azt azonban elismeri, kiderült, „mégis létezik cselekvőképes ellenzék”. És cáfolatát látja a választások kimenetelében annak a vádnak, hogy a demokratikus eszközök nem működhetnének, hiszen az ellenzék sikerei ennek ellentmondanak. „Maradtak a súlyok és az ellensúlyok, maradt valamiféle választási lehetőség.”

Vagyis az érvényben lévő választási rendszer nem zárja ki a másik oldal győ­zel­mét. Ami azt jelenti, hogy a magyar ellenzék által hazugságokkal és rágalmakkal – mint a liba – megtömött, bezöldült vörös kül­föl­dieknek nincs igazuk a magyar viszonyok meg­ítélésében.

Buják Attila veti föl, hogy a hazai választási rend­szer kétpárti struktúrára van kitalálva, ami azt jelen­tené, hogy az amerikai de­mokratikus berendezkedés felé hajlik a magyar politikai jövő. És erre utalhat a mos­tani ellenzék részleges sikere is, hiszen gyakorlatilag két párt vetélkedője volt az október 13-i választás. Buják abban remény­kedik, hogy „a vezéri karizma sérült, és ami eddig nem volt: a verhetetlenség tudata végképp odalett…” Vagyis Orbáné.

Szelényi a kormány szem­pontjából nem látná ennyire tragikusnak a helyzetet. Nem hisz abban, hogy 2022-ben le lehet váltani. „Ebből a katyvaszból nem nőhet ki kormányváltó koalíció.” Az ellenzék másik problémája a katyvaszjellege mellett, hogy nincs karizmatikus vezéregyénisége. Hiába erőlködik Gyurcsány, ő nem válhat azzá.

Vagyis. Ezt nem mondják ki, de su­gall­ják, én jegyzem meg. A kormányzó pártok politikai sikerének a titka egyfelől az egység, másfelől Orbán Viktor karizmatikus személyisége. Első lépésként az ellenzék nem tehet egyebet, mint föladja többpártiságát. Úgy sincsenek önálló és hatásos ideológiai karakterisztikumai. És ha sikerülne föl­számolniuk a „sokpártiságot”, ha nem is győz­tessé, de legalább ellenfelévé válhatnának az egy tömbben lélegző Fidesznek. De hogy legyőzőjévé váljék, azt kétli Szelényi. Ezt tudja a szocialista, liberális, zöld külföldi politikai pártcsalád is, és ezért támadja elkeseredetten Orbánt.

Szelényi szerint – és ez megint érdekes gondolata – a NER összehoz egy sajátságos társadalmi koalíciót. A felső tíz-húsz és az alsó húsz-harminc százalékból. Ennek a részletezésére azonban már nem maradt terem.