A könyvtáramat pakolászom. Ezt esténként szoktam. Vagy kora reggel. Vannak, akik napindítónak vagy feszültséglevezetésként kávét főznek, rágyújtanak egy cigire, betesznek a háttérnek valami televíziós zajt, esetleg gyorsan írnak egy ismerősüknek egy sértegető levelet – én a könyvtárammal szoktam bíbelődni.

A magyarirodalom-részlegen – ez könyvtáram fő gerince – a Heltai, Kosztolányi, Lovik, Krúdy, Cholnoky, Török Gyula sor végén megbúvik egy kötet, mit évek óta nem vettem kézbe. Nocsak! Poroljuk le!

Hirdetés

Szomory Dezső: A párizsi regény. Nyitom ki, s belül, a harmadik oldalon ez fogad. „Fenyővári Károlyné elvtársnőnek eredményes pártmunkája jutalmául. X. Y. Z., Ikarus MSZMP PB, 1958, November 8.”

Fogom a fejem. Úristen! Erre mi szükség volt? Ez a disszonancia így reggelre erősebb, mint bármelyik kávé. Gondolom, a vállalatnál adták valami üzemi rendezvényen. Az elvtársnőnek a párttitkár. De hogy a feszültségérzetet növeljük, maga a kézírás valami mesés. Gyöngybetűk, akkurátus, szépen, tollal, igazi tintával formálva. Kalligrafikus – ez rá a pontos kifejezés. Az iskolában erre ötöst adtak volna. Mármint a Horthy-rendszerben. Mert ezen látszik, hogy még a Horthy-rendszerben tanulta a szépírást az illető. Akkor tanultak ilyen írást a diákok. A Magyar Hiszekegy mellé. Elképesztő. Aztán jött a kommunizmus, és hiába írja, hogy elvtársnő meg párttitkár, a keze a megtanult formulát hozza.

Érdekes, hogy a berögződés mennyire mélyről jön. Elgondolkodtam. Hogy mindennek van egy története. Lehet, hogy a párttitkár ministráns volt 1936-ban, és ’52-ben már párttitkár. De az írása még a Gábor atya írása a gyerekkori parókiáról.

Mennyivel jobb, hogy kézbe fogható és nem digitális ez a könyv. Egy e-könyvnek nincs története. Szóval még mindig van létjogosultsága a könyvanyagnak, amivel rendelkezünk. Képzeljük el, ha mindent digitalizálnak, mi minden vész el. Mennyi történet, mennyi töprengenivaló. Mennyi kiüresedett reggel. Szomorú belegondolni. Pedig efelé tartunk.

Korábban írtuk