Patyomkin dekonstrukciója

A XXI. századi posztmodern politika sarokköve, melyet a globalista kampányguruk mindenkor szem előtt tartanak, az átlag választó külpolitikai tájékozatlansága. Ezért van talaja a bezzegromániázásnak, ezért a belpolitika-fókuszú kommunikáció, a sulykolás, a botránypolitizálás: rosszabbulélünk, pedofidesz, schadl, oktatásegészségügy, mészáros, zebrafarm, üresabalaton, drágaalángos. A palesztin kérdésből viszont az átlag választó annyit érzékel, mint Greta Thunberg – talán kicsit többet, de nem sokkal. E tekintetben revelatív, hogy valahányszor az átlagosan informált választónak próbáljuk magyarázni, hogy nincsenek menekültek, szervezett bevándoroltatás van, aminek semmi köze a munkaerőhiányhoz, hiszen a migránsok nagy része szociális segélyen él, a projekt Európa szétverésére, alávetésére irányul – tíz esetből nyolcszor megkapjuk a szerintük logikus választ: de hát ez kinek állna érdekében? Erre van válasz, persze, csak nem olyan, amit a választó hajlandó volna végighallgatni.

Ugyanígy, a háborúhoz való viszonyulást is az európai média által felépített Patyomkin-falu díszletei keretezik. (Nota bene, Grigorij Alekszandrovics is éppen a Dnyeper partján építette fel virtuális falvait az itt elhajózó Katalin cárnő számára.) Az európai választó Ukrajna-képe ennek a virtuális valóságnak a túsza – esélye sincs ettől a gondosan felépített hamis narratívától függetlenedni. Próbáljuk meg mégis. A mi premisszánk: az ukrajnai háborúnak semmi köze Ukrajnához. A kramatorszki bolhás lakótelep a strekken túl a világon senkit nem érdekel, tehát amikor Kos és Lahbib kánonban jajongani kezd érte, a választó nem tud annyira tájékozatlan lenni külpolitikailag, hogy ez ne válna legalábbis gyanússá számára.

Az Ukrajnával szimpatizáló magyarországi ellenzék kétosztatú: van a politikai szervezet, mely szóra sem érdemes, hiszen nem autonóm politikai tényező, és van az általuk becsatornázott szavazótömeg, amely viszont fontos. Ez, mint minden tömeg, a külpolitikai folyamatokból annyit képes megérteni, amennyit saját élethelyzete és korlátozott percepciója enged: az ukrán nép szenvedését vagy maximum az ország idegenek általi megszállását (nem ország, nem idegenek, nem megszállás, de ne akadjunk fenn apróságokon). Viszont a háborúellenes kampányban nem használhatjuk érvként Haushofer elméletét a tengeri és szárazföldi birodalmak geopolitikai szembenállásáról vagy Sir Halford Mackinder nézeteit arról, hogy délorosz/kisorosz régiónak milyen szerepe van az eurázsiai hatalmi tömb szempontjából. A geopolitikát nem lehet a választási kampányban elfogadott fizetőeszközre váltani. Holott éppen erről volna szó: csak ez ad érvényes választ arra, hogyan lett hirtelen Ukrajnából az európai értékeket védő demokratikus jogállam, amelyet kötelességünk támogatni. Tehát geopolitika könnyen-gyorsan:

Európát csak speciális társadalmi-gazdasági fejlődésmodellje miatt nevezzük kontinensnek, valójában Eurázsia nyúlványa. Ennek a földrajzi egységnek a kelet-nyugati összeköttetése a Kaszpi-tenger – Kaukázus – Fekete-tenger vonaltól vagy északra, vagy délre lehetséges. Északon az optimális útvonal Ukrajnán át vezet, délen a „négy víz” (Földközi-, Fekete-, Kaszpi-tenger, Perzsa-öböl) által határolt területen. Egyes geopolitikai szakmunkák ezt nevezik Heartlandnak (mások az egész eurázsiai tömböt). Itt húzódik az Európát és a Keletet összekötő infrastruktúra. Aki ezt a két régiót kontrollálja, egész Eurázsiát uralja, tehát ezek állandó konfliktuszónák. A Selyemút, illetve ennek aktualizált változata, a BRI (Övezet és Út kezdeményezés) is ezeket az optimális útvonalakat követi. Az egykori Selyemút levantei leágazása a mediterrán térséggel kapcsolta össze az egykori nagy szárazföldi-sztyeppei birodalmakat. A Közel-Keleten és a mai Ukrajnában lehet ezt a kapcsolatot elvágni, megakadályozandó az egybefüggő gazdasági tömböt Sanghajtól a Rajna, Schelde torkolatáig – és ez a tengeri (angolszász) hatalmak létérdeke. Ha úgy tetszik, itt lehet a leghatékonyabban megakadályozni az európai (német) know-how/technológia, szibériai nyersanyag és ázsiai piacok fúzióját. A geopolitikai súlyú konfliktusok ezért robbannak ki Iránban, Szíriában, az Észak-Kaukázusban.

Nem véletlen, hogy Mackinder, a geopolitika nagy teoretikusa konkrét politikai tevékenységet folytatott ugyanitt, Dél-Oroszországban a cári fehérgárdisták és a független Lengyelország érdekében (magyarul: Oroszország feldarabolása érdekében. Magyarul bővebben: annak érdekében, hogy Oroszországot kiszorítsák a délorosz „sztyeppei autósztrádáról”, amelyen át Szibéria nyersanyaga áramlik). A törekvés tehát nem új, az angolszász érdek azóta sem változott, és ha az atlantista-globalista „tengeri birodalom” kereskedelmi érdekeit nézzük, belátható, hogy Magyar Péter kihangosítása a Hősök terén számukra nem tétel a „ráfordítás” rubrikában. A Tiszán túl adott még Sikorski meg a geopolitikai törésvonalon keménykedő háziasszonyok, Kallas, Siliņa, Frederiksen, Sandu – szorozzuk őket be fejenként húsz NGO gavalléros költségvetésével, s ha gyors fejszámolást végzünk, a befektetés még akkor is elenyésző, ha a zsírleszívás is benne van, meg az összes kelet-európai kisállam összes kormánytagjának kényelmi kiadásai, valamint hatalmon tartásuknak költségei. Rövidre zárva, a geopolitika komplexitásának az a hozadéka, hogy a laikus számára átláthatatlan: az átlag választónak fogalma sem volt, hogy hol húzódik az Északi Áramlat, amíg fel nem robbantották. Így a Nyugat globalista érdekeit el lehet adni egy megtámadott nemzet szabadságharcaként. Ez leegyszerűsíti a kampányt, könnyített pályát teremt a globalizmus helyi sameszeinek, egyszóval lefaragja a költségeket.

Eurázsia kritikus infrastruktúrájának lerombolása megvalósítja a nyugati technológia és az olcsó keleti energiahordozók egymástól való elszigetelését. Ez a projekt részleges átfedésben van magának Európának a lerombolásával. Az atlantista-globalista erőközpont érzékelhetően úgy döntött, hogy Európát nemcsak el kell szigetelni a világ többi részétől, hanem ahhoz, hogy gyarmati léptékű profitot hozzon, uniformizálni kell. Elvileg lehetséges volna olyan stratégia, hogy az európai nemzetállamokat megtartva és egymás ellen kijátszva valósuljon meg a gyarmati rend, de ez nyilvánvalóan problematikusabb. Ezért szükséges az uniformizáció, a szuverén nemzetállamok, a nemzeti kultúra megszüntetése, az egységes fogyasztói kultúra elterjesztése: egyenízű McDonald’s, mindenki által egyformán nem értett rap, individuális-digitális alternatív valóságok kialakítása a feszültségek levezetésére (divat, videójátékok, alternatív szexuális habitusok stb.). Ilyen egy társadalommérnöki módszerekkel egyensúlyban tartott gyarmat, amely a globalista menün kínált élvezeteknek és a jelennek él. A család, a kultúra azért nemkívánatos, mert ezek pár generáció alatt hagyományt, majd közösségeket teremtenek, amit majd újra uniformizálni kell. Ennek az önmagát reprodukálni képtelen fogyasztói Európának a demográfiai utánpótlását migrációval oldják meg, a mára jól bejáratott morális ürüggyel (üldözöttek, menekültek). Ez már nem a klasszikus, hanem a posztindusztriális gyarmatosítás.

Ez tehát a forgatókönyv, ezért védelmezi Tusk az Északi Áramlat felrobbantóját, ezért folytat a balliberális média hadjáratot a magyar kormány konnektivitásra alapozó külpolitikája ellen: a kínai üzemek mind környezetszennyezők, az orosz olaj és gáz használata immorális, de alternatívájuk, az atomenergia is káros, ha a Roszatom építi a blokkot. Soroljuk, hogy e forgatókönyv alapján a Tisza mi mindenre fog rábólintani: közös európai haderő (amelyet majd természetesen belső rendfenntartásra használnak), közös hitelfelvétel, uniformizált európai törvénytár, közös költségvetési és adópolitika és nem utolsósorban annak a maghrebi jellegű kosznak, szemétnek és bűznek, amelyet ma Brüsszel belvárosában sétálva tapasztalunk, összeurópai kiterjesztése. Ukrajna ennek a projektnek csak katalizátora, s mint ilyen, több szempontból is instrumentális: megtizedeli az európai őslakosságot, meggyengíti az utolsó keresztény nemzetet, gazdaságilag kivérezteti Európát, lerombolja versenyképességét, elszívja az innovációra, fejlesztésre, jóléti kiadásokra költhető pénzt, elszigeteli az energiaszegény Európát a világtól. A háborús szankciók ürügyén Európa az orosz olajat és LNG-t többszörös áron veszi meg az indiai fantomflottától. A háború és a migráció okozta forráshiány miatt Európa közszolgáltatásai valóban gyarmati szintre süllyednek, az egészségügyi és szociális ellátórendszer máris túlterhelt, az oktatás színvonala a migráns-„hátterű” gyerekek miatt minősíthetetlenné vált, oly mértékben, hogy a nyugati egyetemeken a magyar vendégdiákokat zseninek tartják, mert a gimnáziumban megtanultak deriválni. Aztán a mi pénzünkön vásárolt fegyverekkel porig rombolt Ukrajnát felveszik az EU-ba, és morális kötelességünk lesz újjáépíteni, ugyanúgy, ahogy morális kötelességünk segíteni azokon a „menekülteken” is, akik hazájukban keresztényeket népirtottak, és morális kötelességünk fenntartani azt az ukrán rezsimet, amely primitív erőszakossággal nyomja el kisebbségeit.

Ez még morálból is sok. Attól még, hogy Weber, Metsola, García Pérez tudnak késsel-villával enni, és nem üvöltözik naphosszat, hogy Allahu akbar, valamennyien Európa elpusztításán szorgoskodnak. A magyar jobboldal, így a Fidelitas is, az egyszerűség és érthetőség kedvéért kényszerül rá, hogy azt ismételgesse: nem támogatjuk az ukrajnai háborút. De nem erről van szó. Helyesen úgy mondjuk: nem támogatjuk az Európa elleni háborút.

A szerző a Fidelitas külügyi igazgatója