A 60-as években a világ még kifigurázta King Hubbert geofizikust, aki 1956-ban azt állította: az Egyesült Államok olajkitermelése a 70-es évek elején tetőz, majd hanyatlani kezd. 1971-ben aztán megtörtént: az amerikai készletek kimerülésének lehetősége mindenki számára ténnyé vált. 1985-ben az USA kőolajszükségleteinek mintegy kétharmadát még maga tudta kitermelni, mára több mint felerészben importra szorul. A Hubbert-elmélet beigazolódása ráébresztette a szakértőket, hogy a végtelennek hitt energiakészletek bizony végesek. Hisztérikus gyorsasággal dolgozni kezdtek tehát, s az eredmény hidegzuhanyként érte őket: a Princeton egyetemen minden lehetséges körülményt figyelembe véve kétséget kizáróan bebizonyították, hogy mintegy hatvan év múlva véglegesen kimerülnek a Föld olajtartalékai. Létkérdéssé vált tehát, hogy ki uralkodik a maradék készletek fölött.

Olajozott kormányzás

Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter a közelmúltban felháborodással leplezte zavarát az egyik amerikai televízió műsorában, amikor a riporter azt kérdezte tőle: vajon nem az olaj áll az Irak elleni készülődés mögött? A derék politikust váratlanul érhette a kérdés, mivel ez a téma mind a politikában, mind a médiában tabunak számít az utóbbi időben. Dick Cheney alelnök lényegében azóta nem szerepelt a széles nyilvánosság előtt, hogy tavaly nyáron egy beszédében kijelentette: a hatalmas iraki olajkészleteket nem szabad Szaddám Husszein kezén hagyni. A Fehér Ház nem győzött mosakodni, Cheneyt pedig azóta parkolópályára állították.

Az olaj kérdése nem véletlenül ilyen fontos Washingtonnak. Egyelőre ugyanis lényegében a fekete arany tartja fenn az amerikai (és a világ-) gazdaságot, az ipart, és a társadalom működését – valójában mindent. Sötét jövőt fest tehát a princetoni számítás, nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedben több vonalon is megindult az olajjal szembeni energiaalternatíva keresése, igazi áttörést azonban egyik sem hozhatott, mert a világ legerősebb érdekközösségének, az olajlobbinak az érdekeltségeit sértené a monopólium megtörése. Maradt tehát az „utolsó cseppig” elv, azaz bármi áron minél több olajkészlet fölött megszerezni az irányítást. Nem véletlen, hogy az amerikai kormányzat az elmúlt évtizedben az olajlobbi érdekképviseletévé silányult, mára valójában a Fehér Házban működik az Egyesült Államok olajlobbijának központja. Maga az elnök 1978-ban alapította meg saját texasi kőolajcégét, hitelt érdemlően máig sem cáfolt információk szerint Szalem bin Laden, szaúdi üzletemberrel (Oszama bin Laden testvére) közösen. Dick Cheney mai alelnök ebben az időben a Halliburton, a világ legnagyobb kőolajipari műszaki cégének vezetői székében ült, amely szoros kapcsolatban állt Prescott Bushsal, a jelenlegi elnök ugyancsak olajban utazó nagyapjával. Komoly olajérdekeltségei vannak Bush legfőbb nemzetbiztonsági tanácsadójának, Condoleeza Ricenak is, aki fehér házi karrierje előtt a világ negyedik legnagyobb olajcége, a Chevron Texaco igazgatótanácsának volt tagja. Thomas White védelmiminiszter-helyettes a csődjéről hírhedtté vált Enronnak volt az alelnöke, míg Don Evans kereskedelmi miniszter a Tom Brown nevű olajcéget igazgatta.

Washingtont tehát nemcsak stratégiai és nemzetgazdasági megfontolások vezérlik, ennél sokkal pőrébb ügyek, jó néhány pénztárca vastagsága is siettet bizonyos döntéseket. A Fehér Házban képviselettel bíró amerikai olajcégek érdekein túl pedig ott lebeg a globális uralom beteljesítésének szelleme is, ami az iraki olajkészletek megkaparintásával lényegében megtörténne. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokon kívül a sorozat korábbi részeiben felvázolt hatalmi központok is igyekeznek biztos pozíciót szerezni a gyökeres átrendeződés küszöbén álló kőolajpiacon.

Globális szkander

Oroszország ma a világ harmadik legnagyobb kőolajimportőre, ezért gazdasági stabilitása alapvetően függ az olajárak alakulásától. Európa és Kína ezzel szemben nem rendelkezik érdemi olajkészletekkel, de nekik éppen ezért elemi érdekük, hogy stabil, kiszámítható helyzet legyen a Közel-Keleten, az olajimport jelentős része ugyanis ebből a térségből származik: Kína szükségleteinek több mint felét innen szerzi be – a szomszédos Oroszországból csupán négy százaléknyit -, az Európai Unió pedig egyaránt támaszkodik az arab és az orosz olajra.

Mindhárom térség számára komoly következményekkel járna tehát, ha az Egyesült Államok átvenné az ellenőrzést az öböltérség olajkészletei felett. A közel-kelet politikai térképe mellett ugyanis ezzel a világ energiamérlege is megváltozna. Irak megszállása után a világ második legnagyobb kőolajkészletének (az élen Szaúd-Arábia áll) amerikai kézbe kerülésével rövid úton válságba kerülhetnének az olajra épített arab államok, ami lényegesen túlmutat néhány nemzetgazdaság összeomlásán: a világ leghatalmasabb szervezete, az OPEC (kőolaj-exportáló államok szervezete) veszítené el hatalmának alapját, és Amerika az olajjal a kezében, gigantikus hadserege árnyékában egymaga dönthetne a világ energiahordozóinak nagyobbik részéről. Ezzel pedig az Egyesült Államok nem csupán saját birodalmi erejét stabilizálhatná, hanem potenciális vetélytársait, Kínát, Oroszországot és Európát is biztos kézzel irányíthatná.

Oroszország gazdasága ugyanis mára lényegében a szénhidrogénexportra épül, s így az olajárak változása érzékenyen befolyásolja azt: nyugati elemzések szerint 12-15 dolláros hordónkénti árnál összeomlana az orosz gazdaság. Érthető tehát, hogy az oroszok mind Európában, mind Amerikában igyekszenek bővíteni piacukat és érdekeltségeiket. Szergej Karaganov már 1997-ben felvetette, hogy Oroszország még az uniós csatlakozás előtt foglaljon el gazdasági hídfőállásokat Közép-Európában, felismerve, hogy a térség euroatlanti integrációja megállíthatatlan. Ennek epizódjait itt, Magyarországon is végigéltük, emlékezhetünk a BorsodChem és a Gazprom nem éppen elegáns esetére, de volt, ahol simábban ment az orosz terjeszkedés: Bulgáriában például az ország éves költségvetésének egynegyedét (!) a Lukoil orosz olajvállalat adóbefizetése adja.

A folyamat részeként 2002 végén elfogadott úgynevezett „orosz energiakoncepció” szerint a jövőben csak azok a vállalatok számíthatnak biztos orosz kőolaj- és földgázellátásra, amelyek tulajdonosi szerkezetében stratégiai befektetőként orosz cégek is megjelennek, ez újabb lehetőséget ad a befolyás növelésére, mert Európa részben orosz olajból fedezi szénhidrogén-szükségletét, ráadásul a közel-keleti helyzet bizonytalansága következtében ennek aránya folyamatosan nő. Ráadásul a 2002-es úgynevezett Bush-doktrína folyományaként átalakult amerikai energetikai koncepció is épít az orosz olajra, nem utolsósorban azért, mert az elmúlt években amerikai érdekeltségű vállalatok is megjelentek a privatizált orosz olajiparban.

Oroszországot éppen ezért súlyosan érintené, ha Amerika rátenné a kezét az iraki olajkészletekre. Nemcsak piacot veszítene ugyanis ezáltal, de a jelenleginél sokkal komolyabb függésbe kerülne az Egyesült Államoktól, hiszen a készletek nagysága lehetővé tenné az USA számára, hogy szükség esetén növelje vagy éppen csökkentse az olaj világpiaci árát, ami a fentebb vázolt következményekkel járna. Az persze nem mellékes, hogy az orosz összeomlással a már most az országban lévő olajvállalatain keresztül az Egyesült Államok kiterjeszthetné befolyását az orosz földön lévő olajmezőkre is, hiszen az orosz állami kitermelés ellehetetlenülésével ezen a területen is amerikai monopólium jönne létre.

Ugyanez a szempont aggasztja Kínát is, amely szárnyaló gazdasága mellett (Demokrata 2003/2.) különös módon éppen energiahiánnyal küszködik. A szükségletek fedezésére olajimportra szorul, kínosan függ a Közel-Kelet stabilitásától. Az olaj amerikai kézre kerülése itt is az oroszországihoz hasonló következményekkel járna, azaz az olajárakon keresztül vagy éppen a csapok elzárásával az Egyesült Államok könnyűszerrel beavatkozhatna a kínai gazdasági folyamatokba. Ennek a veszélynek a felismerése mozgatja az utóbbi évek kínai gazdaságpolitikáját is: folyamatos a törekvés, hogy minél több különböző forrásból szerezzenek be olajat, hogy az ország kevésbé függjön az egyes térségektől, ennek eredménye azonban ma még csak igen korlátozottan érzékelhető: a kínai olajszükséglet 56 százaléka még mindig a Közel-Keletről jön.

A világuralom küszöbén

Nem véletlen tehát, hogy a világ óva inti Amerikát egy újabb öbölháborútól. Irak elsöprése ugyanis az egész öböltérség politikai rendszerét felborítaná, az OPEC meggyengülésével a világ legnagyobb olajkitermelője, Szaúd-Arábia is meginoghatna, ami földcsuszamlásszerű folyamatokat indítana el. Irak jövője nem kétséges: az úgynevezett iraki ellenzékieket tömörítő – valójában a CIA által életrehívott és finanszírozott – Iraki Nemzeti Kongresszus vezetése már bejelentette, hogy Szaddám Husszein bukása után „az amerikai cégeknek igen nagy szerepük lesz az iraki olajkitermelésekben”. Irak pedig csak az első lépcső lenne, hiszen a Pentagon műhelyeiben már dolgoznak két további hídfőállás, Irán és Szaúd-Arábia bevételének lehetőségén. Az eszközök eltérőek lesznek: míg ugyanis Irán a Bush-féle „gonosz tengelyéhez” tartozik, addig Szaúd-Arábia az Egyesült Államok legfőbb térségbeli szövetségese. Ez azonban nem változtat azon, hogy Irak megszállása után Amerikának alapvető érdeke lesz, hogy Kuvait után a két másik szomszédos országban is Amerika-barát bábkormányokat ültessen a hatalomba. Ezzel az Egyesült Államok a biztos kőolajtartalékok jóval több mint fele fölött lenne korlátlan uralma, ami a világpiaci folyamatok fölötti totális befolyást jelentené. Az pedig már Amerika hatalmi arroganciájának egyik visszataszító eleme, hogy miközben Európa és Ázsia fölötti totális uralomra törekszik, az ehhez vezető út következő szakasza, az Irak elleni háború érdekében magát az ENSZ biztonsági tanácsát is felhasználja. Az Irak elleni határozatot – érdekei ellenére – megszavazni kényszerült az ENSZ biztonsági tanácsában Kína és Oroszország is, Washingtonnak ugyanis nyomós érve volt erre: informálisan azzal fenyegette meg a tagokat, hogy amennyiben akadályozzák az iraki „rendezést”, az új iraki kormány nem fogja figyelembe venni az olajtól igencsak függő Kína és Oroszország érdekeit.

Az Egyesült Államok tehát hatalma kiteljesítésének küszöbén áll az Irak köré vont gyűrűvel. Azonban nem árt számba venni azt sem, hogy a mégoly precízen és körültekintően kidolgozott terv ellenére is jöhetnek az életben meglepetések. Az első ilyen kísérletnél, az 1991-es öbölháborúban ez történt. A gondosan felhalmozott amerikai olajtartalékok egy részének stratégiai célú értékesítése ellenére (21 millió hordót adtak el az olajár lejjebb szorítása érdekében) a háború kezdetekor az olajárak az egekbe szöktek, ami az akkoriban lényegesen jobb állapotban lévő amerikai gazdaságban olyan mértékű recessziót okozott, hogy az megpecsételte az idősebb Bush elnök esélyeit, és az egy évvel későbbi választásokon – csakúgy, mint most – való csúfos bukását okozta.

És van egy olyan szempont is, amelyről gyakorlatilag semmit sem hallani, de meglehet, hogy ez a legfontosabb, és ez dönt majd el mindent. A „kifulladásig” effektusról van szó. A véges olajkészletek fogytán, néhány év alatt az egész világot térdre kényszerítheti az, aki a maradék maradékával rendelkezik. Amit már biztosan tudhatunk: a világ legnagyobb paradigmaváltása hatvan éven belül tökéletesen átrendezi az emberi civilizációt. Azt is tudjuk, hogy ezzel a kérdéssel valami rejtélyes okból a fejlett társadalmak kormányai – nyíltan – nem hajlandók foglalkozni. De a válság az olajkészlet elfogyásának közeledtével mégis bekövetkezik. Olyan globális társadalmi energiák szabadulhatnak fel, amelyeket ma senki sem lát előre. Az USA stratégiái sem.

* A cikkben szereplő adatok egy része a Népszabadság 2003. január 18-i számában megjelent Az olaj feletti uralom most dől el című cikkéből származik

(Folytatjuk)