„Angliának nincsenek barátai és ellenségei. Angliának érdekei vannak” – fogalmazta meg a nagyhatalmi lét legfőbb alapelvét Churchill a múlt században. Európa azonban a második világháború lezárultával könnyelműen a tengeren túli Újvilágnak engedte át az érdekérvényesítés terepét, amit az a hidegháború megvívásával a kommunista rendszer megbuktatása mellett az Európa feletti befolyás megerősítésére is kiválóan felhasznált. E nyomasztó terhet próbálja most ledobni válláról a kontinens az Európai Unió gazdasági és társadalmi oldalról is több szempontból irreális bővítésével, valamint az iraki háború körüli érdekellentét kiélezésével.

Transzatlanti játszma

Naivitás lenne azt hinni, hogy Párizs és Berlin pusztán a béke iránti elkötelezettség miatt mutatott fügét Washingtonnak. Adott esetben az európai nagyhatalmak éppúgy elsöpörnék a térképről a nekik nem tetsző foltot, mint ahogy most Amerika készül betörni a makacs Irakot. A szembenállás sokkal inkább Európa ébredésének éles bizonyítéka, amellyel az utolsó utáni pillanatban próbálnak nagyhatalmi erőt felmutatni a világnak – Washingtonnal szemben, az egykor nagy Európa mítoszát visszavágyva. Az idő azonban, bármennyire is fáj, túllépett ezen, és ebben elévülhetetlen érdemei vannak az elmúlt fél évszázad európai vezetőinek. Most fizetjük meg az árát annak a kényelemnek, amellyel Európa úri módon átengedte Amerikának a katonai monopóliumot, amelynek árnyékában biztonságban érezhette magát és építgethette saját jóléti társadalmait. Némileg visszás tehát, hogy most a kontinens hirtelen szembefordul „gyermekével”. Ezen gondolkodásmód fölött gyakorolt kritikát – s vele önkritikát – José María Aznar Spanyolország jobbközép kormányának miniszterelnöke, aki a német és francia álláspontot így minősítette: „Mi, európaiak mindig is megbíztunk abban, hogy az Egyesült Államok szavatolja biztonságunkat. És amikor a kedvünk úgy tartotta, kritizáltuk őket.”

Azonban még ha „politikailag nem is korrekt”, mégis történelmi jelentőségű lehet a német-francia vétó. Az újraegyesülés küszöbén álló Európa ugyanis megerősödve képes lehet túllépni saját történelmi korlátain – nem véletlen, hogy az új közép-európai államokért komoly harc indult mind az Európai Unión, mind pedig a NATO-n belül. A tíz új állam csatlakozásával Európa ugyanis jelentős vérfrissítéssel, új erőként tűnhet föl a világpolitikában és némileg gátat szabhat Amerika dominanciájának. Ezért próbálja tehát most Európa mindenáron elodázni az Irak elleni háborút, hiszen egy év múlva az új EU egészen más pozícióból, a mostaninál hatványozottan nagyobb befolyással vehet részt a „globális rendezésben”, míg ha az USA most ráteszi a kezét a közel-keleti olajkészletekre, azzal valószínűleg visszavonhatatlan függésbe taszítja a kontinenst.

Láthatóan nagy tehát a szerepe ebben a globális játszmában Közép-Európának, hiszen mindkét fél igyekszik elnyerni a térség kegyeit. Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter nem véletlenül azzal söpörte le a német-francia tiltakozást, hogy „a NATO súlypontja úgyis Keletre tolódott”: a hízelgés előkészített talajra hull, mert a friss tagok egyelőre megbabonázva merednek a legnagyobb testvérre, Amerikára, legyen szó akár repülőgéptenderről, akár az iraki beavatkozás támogatásáról. Eközben Európa is mindent elkövet, hogy ismét egységbe kovácsolja a kontinens országait: ez motiválta a belső válságokkal küszködő uniót arra, hogy a jelölt országok felé korábban szigorúan megfogalmazott csatlakozási feltételeket lényegében ajánlássá silányítsa, a meg nem felelésekre pedig bőkezűen mentességeket osztogasson. Így lett a bővítés kezdetekor hat jelölt államból mára tíz biztos befutó, Európa ugyanis érzi: versenyt fut az idővel. A harmadik évezred hatalmi viszonyai, amelyeket alapvetően az energia és az ivóvíz feletti uralom határoz majd meg, most dőlnek el a világban.

A kollektivizmus vége

Az ENSZ-ellenőrök hétfői jelentésével csúcspontjához érkezett az a színjáték, amely Irak megszállását készíti elő. Míg egyrészről Amerikát egyre jobban hergeli, hogy lényegében semmiféle tömegpusztító fegyvert nem találnak a sivatagi országban, másfelől éppen ez a tény segíti Washingtont hatalma deklarálásában. Azzal ugyanis, hogy Bagdad ellen ebben az esetben is megindul a hadigépezet, Amerika újabb bizonyságát adhatja mindenhatóságának, mint ahogy tette azt 1945-ben Japánban, ahol is a világon elsőként és azóta is egyetlenként a leggyilkosabb tömegpusztító fegyvert, az atombombát vetette be Hirosima civil lakossága ellen, vagy mint ahogy néhány hónappal korábban a britekkel együttműködve bombázták porrá Drezda városát, több tízezer ártatlan civilt áldozva fel. A nemzetközi joggal dacoló, küszöbönálló Bagdad elleni támadás hajszálpontosan ezt a célt hivatott szolgálni: „az ellenség elpusztításával egyszersmind a szövetségeseknek is tudtára adni, hogy mire vagyok képes”.

Irak februári megtámadása tehát biztosnak látszik, a látszólagos diplomáciai időhúzás csupán az Irak körül felvonultatott haderő végső feltöltéséig tart majd. Vajmi kevés az esély arra, hogy az amúgy sem egységes európai tiltakozás gátat szabhatna Amerika szándékainak. Márpedig, ha megindul a hadigépezet, nagyon gyorsan kell dönteni, és Európa végső esetben nemigen tehet mást, mint hogy „a világbékét veszélyeztető iraki diktatúra megtörése érdekében” szlogen mentén csatlakozik Amerikához. Ellenkező esetben ugyanis végérvényesen kicsúszhat a kezéből a maradék befolyása is.

A másik út, mármint hogy mialatt Amerika szépen bekebelezi az iraki olajmezőket, Európa hangosan tiltakozik, igencsak kétséges eredményt ígér. Az Egyesült Államok már ma is bármikor kivonja magát a nemzetközi jog keretei alól: miért ne tenné, hiszen szankciótól nem kell tartania, mert az utóbbi évtizedekben legfeljebb ő szankcionált, ha érdekei úgy kívánták. Irak letarolása és lényegi elfoglalása pedig természetszerűen hozza majd magával az ENSZ eljelentéktelenedését és a NATO szellemi széthullását. Egy BT-határozat nélküli háború a katonai szövetség szerepvállalása nélkül ugyanis valószínűleg végső bizonyságát adná a kollektív döntéshozás útján működő nemzetközi szervezetek tökéletes impotenciájának.

Az új világrend felállításának utolsó fejezetéhez jutottunk. Kulcsfontosságú tehát, hogy miképp döntenek Európa vezetői, hiszen egy alapvetően új szövetségi rendszer kialakítása Amerika nyomasztó egyeduralmának árnyékában olyan feladat lenne, amibe könnyen beletörhet a foguk. Félő, hogy Európa csupán az epilógusát írhatja meg a XXI. század nagy drámájának.

Szellem a palackban

A kérdés ugyanis már nem a háború maga, hanem az azutáni béke. Az amerikai katonai jelenlét a Közel-Kelet közepén ugyanis ingataggá teheti az amúgy sem stabil térséget, rövid távon egy burjánzó konfliktusgóccá változtathatja azt. Ez történt Afganisztánban is, ahol röviddel a korábban amerikai olajtanácsadóként dolgozó Hamid Karzai hatalomátvétele után megindult az újabb függetlenségi mozgalom, amely egyre kíméletlenebb eszközökkel tör utat magának. Irakban azonban egy ilyen helyzet alapvetően más, beláthatatlan események láncolatát indíthatná el. Míg ugyanis az afgán konfliktus mozgásterét minimálisra szűkíti a környezet és a körülmények, addig Irak esetében ez éppen katalizátorként szolgálhat. Afganisztán helyzetét alapvetően meghatározza, hogy a szomszédos Pakisztán Indiával egyensúlyoz az atomháború peremén, míg északról a két ázsiai óriás, Kína és Oroszország tekint le rá. Irak azonban az arab világ szívében könnyen felébresztheti az arab egység palackba zárt szellemét.

Főképp, ha igazak azok a Pentagonból kiszivárgott hírek, amelyek szerint Szaddám Husszein rezsimjének elsöprése után egy amerikai katonai kormányzat veszi majd át a hatalmat Bagdadban (információink szerint a magyarországi Taszáron a majdani közigazgatási és rendészeti feladatok ellátására képeznek ki iraki emigránsokat). Az elképzelés szerint a katonai kormányzóság legkevesebb másfél évig maradna Irakban, mialatt kialakítanának egy kormányképes, „demokratikus” iraki rendszert. A The New York Times által megszellőztetett információt a washingtoni kabinet nem cáfolta, mint ahogy azt sem, hogy az olajkutak „szabotázs elleni védelme érdekében” a nagyobb olajmezőkön hosszabb távon is az amerikai hadsereg látná el az őrzési feladatokat. És kész. Amerika megérkezett. Az olajexportra érthető okokból kényes arab világ azonban élesen elzárkózik ettől az elképzeléstől, így az Amerikával egyébként sem barátságos térségben a Pax Americana még a jelenlegi szövetségeseket is könnyen az Egyesült Államok ellen fordíthatja.

Az amerikai-arab viszony a 40-es évek óta nem volt ilyen feszült, mint most. A térség szívének tartott Szaúd-Arábia, amely az első világháború után az amerikai olajvállalatok kedvenc országa lett, egy hajszálnyira áll attól, hogy Irakhoz és Iránhoz hasonlóan ellenséggé váljon. A 2001. szeptember 11-ei támadás, amelynek 19 elkövetője közül egyébként 15 szaúdi illetőségű volt, kiélezte a két ország viszonyát a terrorizmus elleni háború kérdésében. Amerikai vezető körök azóta is rendszeresen vádolják Rijádot a terrorizmus támogatásával, és miközben Fahd király továbbra is rendszeresen lojalitásáról biztosítja Washingtont, a lakosságban lassan tetőfokára hág az Amerika-ellenesség. Az Irakkal ugyancsak szomszédos Irán esetében még tisztább a kép, a perzsa állam ugyanis fundamentalista iszlámizmusa miatt eleve részese a Bush-doktrína ellenségképének, mint ahogy kormányzati szinten az egyelőre még szövetséges Szíriában sem kellene sok egy Amerika elleni társadalmi robbanáshoz.

Az Irak elleni háború tehát jelentősen megmozdítaná az arab világot, és ma még senki sem tudja megmondani, hogy milyen irányba. A háború ugyanis senkinek sem érdeke a térségben, még ha a legtöbb arab kormányzat – érdekeit féltve – áldását is adta az Irakot elítélő ENSZ-határozatra. A fegyveres konfliktus ugyanis nemcsak a fennálló kényes egyensúlyt boríthatja fel, hanem kritikus mértékig tüzelheti az Amerika-barát kormányok ellen lázongó arab közvéleményt. Ennek mértéke és következményei pedig a legpesszimistább washingtoni és európai elemzők fantáziáját is messze túlszárnyalhatják.

(folytatjuk)