Peti bohóc depressziós

Czibor Zoltán, az Aranycsapat halhatatlan játékosa mesélte egy ízben, hogy amikor Zoli bohóc depressziós lett, elment az orvoshoz segítséget kérni. A szakember azt mondta, tudja, mit, uram? Menjen el a cirkuszba, nézze meg Zoli bohócot! Halálra röhögi magát! Csakhogy én vagyok Zoli bohóc, válaszolta megtörten a látogató.

Amikor a bohóc depressziós, akkor nincs segítség.

Jakab Péter, a magyar politika bohóca nem a maga jogán került a Jobbik-cirkuszba. Csak azért léphetett fel előadásról előadásra, mert a többi bohóc kiégett, visszavonult, megbukott. Peti bohóc elleshetett valamit cirkuszi társai művészetéből, mert ahogyan bolondozott, abban műfajokat is egyesített: egyszerre volt kötéltáncos és állatszelídítő. Most azonban vége az előadásnak, a közönség a lábával szavaz. Bár még lenne néhány kunszt, a Jobbik-cirkusz kiürült, senki nem kíváncsi a befejezésre. Hazaszállingóztak a vendégek, Peti bohóc pedig magányosan üldögél, támasztja a fejét, és semmit sem ért.

Segítsünk neki.

Amikor a Jobbik különféle okok miatt húszszázalékosnál is nagyobbra nőtt, és megcélozta a nagypárti státust, valahogyan kezelni kellett a gyors gyarapodás okozta problémákat. Vona jól érezte, hogy nemzeti radikálisokként soha az életben nem nyernek választást, elszigeteltségük miatt nem kerül melléjük politikai szövetséges sem. A protestpártok – bármekkorára hízzanak is – előbb-utóbb összedőlnek, hiszen nem biztos alapra, hanem légvárra építkeznek, nincs koherens ideológiájuk, eszmerendszerük, jövőképük. Azonkívül a követőik joggal kérdezik meg egy idő után, hogy ti miért nem hatalomra törtök, miért nem a kormányzás felelősségével mutatjátok meg magatokat? Tulajdonképpen nem is akartok győzni? Akkor többé nem szavazok rátok! Egyszóval Vona kimozdította pártját a nemzeti radikalizmusból, csakhogy oda törekedett, ahol már foglalt volt a tér. A politikai közepet a Fidesz már réges-régen betöltötte. Így aztán program, tekintély, kiszámíthatóság híján a Jobbik látványosan összeomlott. Érkeztek a felszámolóbiztosok, előbb az egri szkinhed a második vonalból, aztán Jakab Péter a harmadikból, aki végképp kiütötte pártját a nyeregből.

Jakab felemelkedése kétségkívül annak köszönhető, hogy a Jobbikból minden szóba jöhető vezéregyéniség eltűnt. A miskolci tanár valószínűleg megértette a Kopaszkutya című hajdani sikerfilm fő üzenetét, mert rövid működése alatt „lement kutyába”. Környezete és saját elgondolásai alapján ugyanis csak egyetlen rétegre irányította figyelmét: a lumpenproletárokra. Csak nekik játszott, csak nekik üzent, igaz, alapvetően elhibázott koncepcióval. A hallgatóban szekunder szégyenérzetet gerjesztő „melós” megszólítás például Jakab reményei szerint azonosulást váltott volna ki hallgatóságában, pedig akiknek üzent, gyakorlatilag nem léteznek. A Jobbik elnöke nyilvánvalóan úgy képzeli az országot, hogy a „melós” Piros Aranyat és parizert töm magába, végtelenül primitív lény, akinek nincsenek vágyai, egyik napról a másikra él. Csakhogy ez a réteg – a „melós” – ma már gazdag vállalkozó, jó kocsival jár, megtakarításai vannak, külföldön nyaral, egy kiválóan prosperáló országban ez nem is lehet másképp. A Jakab-féle munkásosztály csak a mesekönyvekben létezik 2021-ben. A Jobbik elnöke alkalmasint túlbecsülte a felvevőpiacot, a „melós” szöveggel jóval kevesebb ember azonosult, mint ahogyan ő azt sejtette.

Alapvetően tévedett Jakab a saját népszerűségét illetően is. Nagy produkciója, ahogyan ülésről ülésre beleszáll képviselőtársaiba (vö. „fideszes ficsúrok”), sértegeti a miniszterelnököt, mindenkit börtönnel fenyeget, kezdettől fogva hamis tónusként jelent meg a közéletben. A bohóc ugyanis nem feltétlenül nagy művész, sokszor közönséges ripacs. Megbízható embertől tudom, hogy Jakab rendszeresen tükör előtt gyakorolta be beszédeit, megszólalásait. Belenézett, felemelte az ujját, jól megfenyegette Orbán Viktort, kipróbálta kulcsszavait, majd indult az ülésterembe, hogy élesben is felmondja a leckét. Bár lerítt róla, hogy szerepet játszik, mégis sok ellenzéki szimpatizánsnak tetszett a bárdolatlan, szokatlan hangvétel, a teljes gátlástalanság. Jakab emelkedő népszerűségi indexe azonban hamis látszatot keltett: valójában a közönsége pusztán díjazta a produkciót, de – amint azt az előválasztás is bebizonyította – egyetlen percig sem hitte, hogy erre az emberre rá lehet bízni a közös ellenzéki lista vezetését.

A Jobbikban régi hagyomány, hogy választás előtt teljesen irreális reményeket támasztanak magukban. 2010 óta Vona Gábor már három választáson hitte el, hogy ő végez az élen, aztán mindig jött a fideszes kétharmad. Most Jakab fülébe duruzsolták a jóakarói, hogy megnyeri az előválasztást, aztán bukta lett a vége. Ismét és örökké csak bukta. Akkora bukta, hogy még saját városában, Miskolcon is laposra verték, ott, ahol a melósozás és a ficsúrozás alapján ő minimum koronázási misére számított híveitől.

Jakab Péter politikai pályafutása ezzel valószínűleg véget ért. Lehet, hogy még évekig mozog a közélet felszínén, de a bejutási küszöb alá kormányzott Jobbik élén neki már nem terem babér. Gyurcsány felfalta őket, a hajdani nemzeti radikálisok beleolvadtak a baloldali összefogásba. Nincs akaratuk, nincs önállóságuk, nincs arcuk, nincs becsületük. Peti bohóc joggal depressziós. Bár a gázsi megvan, a nézők a produkciót kifütyülték, mielőtt hazamentek.

Hát melyik bohócot ne érintené érzékenyen egy ilyen helyzet?