Volt szerencsém tanulmányozni egy üzenetváltást, ahol húszévesen valaki az iránt érdeklődött, na és milyen az abortusz, mert neki most lesz, és fogalma sincs arról, hogy akkor mi történik. De mindenki higgye el, hogy most, most éppen semmiképpen nem tudná megszülni, mert olyanok a körülmények, hogy nem és nem.

Fájdalmas-e, és meddig tart, mikor lehet hazamenni, mennyi pénzt kell az orvosnak adni?

Csupa praktikus kérdés, amire előbb-utóbb megjöttek a válaszok, mint egy főzőklubban, ahol a „hogyan főzzem a gulyást” informatív kibeszélése folyik.

Ötvenhétezer abortusz. Ez azt jelenti, hogy hetenként ezernél több, ha az orvosok szombat, vasárnap némi pihenőt tartanak a küretkanalak és hüvelytágítók birodalmában.

Az utóbbi évtizedekben minden vita kifáradt már ezzel kapcsolatban, a két tábor hajthatatlan, az ellenzők és a megengedők állásai acélmerevek, azokon át nem fér még egy sóhajtás sem.

Pedig ez az 57 ezer abortusz relatíve nagyon sok. Igaz, a Bokros-csomag után évi 77 ezer volt a plafon.

Ugyanakkor az élve születések száma drámaian csökken, 2003 első félévében 36 ezer gyerek született. Tavaly az éves születésszám megközelítette a százezret. Már most látszik, hogy ilyen alacsony féléves arányszámmal még a 96 ezret sem fogjuk produkálni.

Száz élve születésre 58 abortusz jut. Most tekintsünk el az elkerülhetetlentől: súlyos rendellenesség, örökletes betegség, még mindig marad egy horribilisnak tűnő szám: 56 ezer. Ez a kérdés. Miért, hogy Európa civilizáltabb felén alig van abortusz, de még a szomszédban, a cseheknél is sokkal jobb a helyzet, a lengyelekről nem is szólva.

Mi lehet az oka annak, hogy a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a forradalmian új és modern fogamzásgátló készítmények megjelenését süket taplóként fogadta a nőtársadalom? Legalább húszféle tabletta, a legkisebb hormontartalmútól az esemény utániig kapható, testre szabottan használható. Különböző, megbízható méhen belüli eszközökkel rendelkezünk, habok, krémek, óvszerek mellé belépett a természetes fogamzásgátló módszer is. Vannak ambulanciák, ahová félelem és szorongás nélkül mehetnek a fiatal lányok.

És akkor mi van? Van évi 57 ezer abortusz.

Az ellenzők ilyenkor azt mondják, minek olyan korán kezdeni? Kérdés, hogy milyen korán, és főképpen miként lehetne ezt megtiltani. Semmiként. Ugyanakkor azt mondják a szakemberek, egyre több lesz a fiatalkorú, egyre többen vetetik el az első gyermeküket, akár házasságban élve is. Esetleg a férj tudta nélkül.

És most oda érkezünk, ahová minden alkalommal kilyukadunk, amikor ez a szerencsétlen magyar „népszokás” vita tárgya lesz.

Tessék mondani, mit tudnak azok a kislányok és kisfiúk, vagy nagylányok és nagyfiúk, akik testi kapcsolatra lépnek egymással?

A jelek szerint semmit nem tudnak, de legalábbis nagyon keveset. A filmeken ugyan ömlenek a szexuális együttlétnek csúfolt akrobatikus mutatványok: szemből, háttal, alant és fönt, szájjal, kézzel és mindennel, ami belefér. Csakhogy a filmek szereplői olyanok, mint a play back-énekesek. Imitálják a műsort, nem úgy, mint azok, akik hirtelen megtapasztalják, minden szexuális együttlétnek lehetnek következményei.

A fogamzásgátlókat semmivel nem támogatja az egészségügyi kormányzat, éppen most emelték tovább az áraikat. Ami hihetetlen. Egyfelől vészesen fogy a népesség, másfelől családtervezésnek hallgatólagosan még mindig elfogadják a művi terhességmegszakítást.

Miközben Magyar Bálint fenekestől felforgatja az oktatást, egyetlen olyan tantárgy nincs ezekben a reformokban, amely kimerítő, elfogadható és őszinte válaszokat adna a családi életre és annak intimitásait firtató kérdéseire.

Ez harmincéves adóssága a magyar oktatásügynek.

És hány éves adóssága a magyar családoknak?

Helyette itt az évi 57 ezer abortusz. Tessék a lábakat a kengyelbe rakni!