Magyarország is nyakig ül a kulimászban. Taszáron beindult a titkos kiképzőbázis, most pedig megérkezett az amerikai felkérés, a kormány a hadiszállítások idejére engedje át a közutakat és a vasutakat.

Ehhez képest a közvéleményt hetek óta azzal etetik, hogy egy Vér és Becsület nevű, mintegy tíz tagot számláló szervezet megünnepelheti-e a második világháborúban Budapest ostrománál megkísérelt magyar-német katonai kitörés évfordulóját.

Betiltások és helyszínek váltogatása után szombaton a Kossuth téren néhány tucatnyi komor ifjú fekete ruhákban, Árpád-sávos zászlókat lengetve koszorút és virágot helyezett el egy jelképes síron.

Ebben a jelképes sírban mintegy 17 ezer katona nyugszik, magyarok és németek vegyesen. Ezek a katonák 5, azaz öt nap alatt estek el, rettenetes harcokban. Abban a kitörésben, amelyet Hitler Adolf kifejezett parancsa ellenére hajtottak végre.

Ez volt a második világháború egyik legvéresebb és legreménytelenebb akciója. Hegyekben álltak a hullák, a húscafatok, a szovjet páncélosok által széttrancsírozott embermaradványok, gúlákat raktak a hullákból. Sokakról tudják, hol vannak eltemetve, de számos tömegsírt még ma sem tártak fel.

Különösen borzalmas sors várt azokra, akik a Várban maradtak. Ott ragadt több ezer súlyos sebesült a Vár alatti sziklakórházban. Szemtanúk szerint Dante pokla semmi volt ahhoz képest, ami ott történt a magukra hagyott sebesült katonákkal. Fejlövésesek, bénák, vakok, láb nélküliek. Az oroszok elvitték az áramfejlesztőt, leállt a vízellátás, az ürülék befolyt a szalmazsákokra. Genny, vér, rothadás, veríték, vizelet, öngyilkos pisztolylövések és halottak csonttá fagyva, számlálatlanul. A szovjet katonák betegeket locsoltak le benzinnel és égettek el elevenen, valamint felgyújtották a pincekórházat, amelynek közel 800 áldozata volt, akiket kimenekítettek, azok megfagytak a havon.

Budapest ostromában a lakosság összes vesztesége 76 ezer fő, katonai vesztesége 30 ezer fő, az ostrom összes vesztesége 105 500 fő volt.

Most az a kardinális kérdés, hogy a szovjet ostromgyűrűből sikertelenül kitört és elesett 17 ezer katona megérdemelhet-e egy koszorút és egy virágcsokrot minden év február 11-én?

Vagy pedig a „mocskos náciknak, bestiáknak, gyilkosoknak, emberevőknek, emberiség szemetének, szörnyetegeknek, dögöknek, éhen haló patkányoknak, döglődő skorpióknak”, ahogyan a sztálini propaganda az ellenséges csapatokat nevezte, csak megvetés és örökké égő gyűlölet jár?

Kérdezem, mert a Kossuth tér másik oldalán a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége szervezett tiltakozó demonstrációt, és hangos „Nácik, haza!” kórussal festette alá a koszorúzási ünnepséget. A helyszínen járó riporternek, mivel a Vasárnapi Újságtól kérdezett: „takarodj el!” volt a válasz. Egy bátor ifjú – máig rejtély – Dávid-csillagos izraeli zászlót lengetett. Hogy jött ez ide? Hallottunk tomboló nyilatkozót: nácik ezek, nácik, nácik, éled az újfasizmus. A méltósággal tüntető zsidók gúnyolódtak a himnuszon, beszóltak, és csak az ünneplők józan esze fogta vissza a további provokációkat.

A zsidók érthetően felszabadulásként érték meg a Vörös Hadsereg bejövetelét. De ez a felszabadulás másoknak több százezer nő megerőszakolását, halottakat, magyarok százezreinek elhurcolását és a negyvenévnyi megszállás nyitányát jelentette. A dicsőséges Vörös Hadsereg kirabolta és megalázta Magyarországot. Különleges kommandók járták a bankokat, a múzeumokat.

Az elrablott műkincsek 95 százaléka zsidó tulajdon volt. A Kereskedelmi Bank széfjéből elrabolták a Hatvany-gyűjteményt, szovjet tulajdonba került a Weiss Manfréd Művek, de a Nemzeti Bank pincéjében tárolt zsidó vagyon is, amit a fogoly katonák napokig rakodták ládákba ömlesztve a szovjet teherautókra.

Ezt a felszabadulást mindenki megfizette. Miért nem hagyjuk végre a halottakat békén?