(Nézzék el a szerzőnek, ha kivételesen kilép a krónikás szerepéből. Én Bartus Lászlót valamikor az 1990-es évek elején-közepén ismertem meg: akkor egy esztergomi katolikus iskolában tanított, és vendégelőadónak hívott meg. Később Budapestre került, ahol az SZDSZ után a Hit Gyülekezete aktivistája lett. Egy idegösszeomlás után leleplező könyvet írt egykori „egyházáról.” Később megfordult a 168 Óránál is, de a marginalizálódásával párhuzamosan egyre szélsőségesebb lett. Egy interjút követően, néhány hétig szabályos magánnyomozást folytatott ellenem. Ennek eredményét a Jobb magyarok című kötetében tette közzé. Mint látható, Bartus világnézete és politikai identitása egyaránt bizonytalan. Nincs könnyű élete.)

* * *

Tárgyilagosan szemlélve a történteket: Kertész távozása semmire sem bizonyíték, hiszen az író az emigrálását megelőzően így fogalmazott:

„(…) A magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: »ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.« De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret-furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire. (…) Mivel mindez a magyar jobboldal hitvallása, ideológiája, éthosza, csak a baloldal szelleme lenne képes változtatni rajta, csak a progresszív, haladó, demokrata baloldal volna képes megváltoztatni, és ezzel megváltani a magyart, méltóvá tenni arra, hogy az európai közösségnek (kis áttétellel: a szabad világ közösségének) egyenrangú tagja lehessen.” (Kertész Ákos nyílt levele az Amerikai Népszavához, 2011. augusztus 29.)

A botrány kirobbanása után Kertész azt állította, hogy itthon nem kérhető számon rajta, amit írt. Bartust elragadta a hév: „Csodálatos mondatok, iskolában kellene tanítani őket.”

Aki ennyi gyűlöletet zúdít a nyilvánosságra, annak számolnia kell a következményekkel. Persze sokan próbálják menteni a menthetetlent, és felsorakoznak Kertész mellé: „Egy vénember, aki ugyanúgy utálta Gyurcsány politikáját, mint Orbánét – náluk kicsit jobban Vona Gábort és náci hordáját –, egy drága, morcos, öreg, magyar zsidó elutazott, politikai menedékjogot kér Kanadában. (…) Mert nem ám az a hazafiság, amikor tökig kokárdázzuk magunkat, hanem az, amikor a hazafiaskodó nemzetrontók és az elhülyült alattvalók arcába merjük mondani az igazságot: mélységesen romlott, szánalmas szolgák, semmi mások.”

Ezt Andrassew Iván írta a Népszava, 2012. március 5-én megjelent számában. Kertész most magyarázkodik: „igazam volt abban, amiért elüldöztek a szülőföldemről. A magyar nép évszázadok óta alattvaló attitűdöt követ hányatott történelme okán. Ha valahol diktatúra alakul ki, nemcsak a diktátor bűnös, hanem az alattvalói szemlélettel élő tömegek is.”

Kertész Ákos szerint a magyar zsidóság oly mértékben asszimilálódott, hogy benne fel sem merült, valaki esetleg azt gondolná, ő nem magyarként beszél, hanem zsidóként. Úgy látja, az asszimiláció olyan erős, hogy a zsidóság politikai mentalitása hasonló a magyarokéhoz.

„Ennek megfelelően a magyar zsidók is alattvalók” – tette hozzá.

Kertész tehát azokat a zsidókat is megbélyegzi, akik asszimilálódtak, mert azzal, hogy beolvadtak a magyarságba, ők is alattvalókká váltak. Ez az állítás rendkívül sértő a zsidó és a nem zsidó származású magyarokra egyaránt.

Az egykor, főként Galíciából érkezett zsidók leszármazottainak nagy része számára már semmit nem jelent a származásuk, hiszen ők már Magyarországon születtek, itt szocializálódtak, magyar az anyanyelvük, ezért ez az egész kérdéskör idegen a számukra. Ám úgy tűnik, Magyarországon egy csoportjuk nem csak saját zsidó identitásának fenntartását tartja fontosnak: ennél sokkal praktikusabb célért küzdenek, mivel az asszimiláció folytatódása esetén a zsidó szervezetek az érdektelenség miatt megszűnnek, harcias vezetőik magukra maradnak. Köztudomású, hogy a Magyarországon működő zsidó egyházak taglétszáma elenyésző, hiszen a szekularizáció a keresztény egyházaknak is súlyos gondot okoz.

A figyelem fenntartása érdekében a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szervezete (Mazsihisz) kénytelen radikalizálódni. Legutóbb, 2012. februárjában Feldmájer Péter, Zoltai Gusztáv és Schőner Alfréd rabbi levélben fordult Hoffmann Rózsához, kérve, hogy a Nemzeti Alaptantervben folyamatosan oktassák a zsidóság szerepét, a honfoglalástól napjainkig. Szerintük az etika oktatása során nem elegendő az európai civilizáció és kultúra keresztény gyökereiről beszélni, mivel csakis „zsidó-keresztény” kultúráról beszélhetünk. A „zsidó-keresztény” szóösszetételt egyébként az 1950-es években használták először.

Horváth Csaba, a szocialisták fővárosi frakcióvezetője annak a nevetséges álláspontjának adott hangot, mely szerint a kortársaknak (!) nem szabad elemezniük és értelmezniük Kertész írását. A Szálasi kísértete járja be Budapestet című közleményében a politikailag könnyűsúlyú szocialista Horváth így fogalmazott: „A szólásszabadság húsz éve után a gonoszok kora következik.”

Tóth Gy. László

politológus,

a miniszterelnök volt főtanácsadója