Próféciák
A városi léttel együtt jár a közlekedés. És ha az embernek nincs autója, ráadásul szívügye az ökológiai lábnyom, a zöldgondolat, a levegőszennyezés meg az összes hasonló, amiről húsz éve nem is hallott, akkor villamosra száll.
Na most, ha az ember nemcsak a zöldgondolatnak meg a lábnyomkerülésnek a lelkes híve, hanem a tömegtől is iszonyodik – ez utóbbi részemről ráadásul igaz, a többihez csak csatlakozom, hogy persze, hogyne, én is hiszek benne –, akkor igyekszik különhúzódni valami sarokba.
Állok én is felhős mélabúval, szemben velem középkorú, alsó osztálybeli pár – bár ilyet nem lehet mondani, hisz mindenki egyenlő, ha más nem, ökológiai lábnyomát tekintve. Az enyém 41-es, bár ennek nincs jelentősége.
A nőnek szoláriumtól vörös az arca, a férfinak az alkoholtól. Dobpergés! Kaland indul!
Megálló jön. Ajtó zárul. Tizenéves lány rohan az ajtó felé, nyomná a leszállásgombot, de már nem tud leszállni. A villamos elindul. Lány sóhajt, telefon elő. Odapislantok, menetrend-alkalmazás, bökdösi veszettül, mint vidéki úr a nejét, ha melegfelvonulást lát. Gondolom, a t. olvasó már körmöt rág, és nemhiába.
Szemben velem álló pár férfitagjából előtör a próféta. Pupillája tágul, tenyér széttárva, s beletolja ezt hangosan az utazótérbe:
„Nincs senki jelen! Félnek jelen lenni! Senki nincs itt! Mindenki a kibertérben bolyong, s a telefonját nyomkodja. Zombik ezek már mind! Nagy ára lesz ennek!”
– Nézd meg – biccent fejével egy srác felé –, az is nyomkod! Meg az is ott! – mutat egy kismamára. – Hej, nagy ára lesz ennek!
Kapkodva előveszem a mobilom, s kezdem jóslatait jegyzetelni. Felesége hallgat, néha bólint. A próféta folytatja: „Az összes ilyen telefonost utálom! Mindegyiket. Az egész villamoson itt mindenki ilyen!”
Csendben irkálok, s arra gondolok, mégiscsak mennyivel jobb a város. Egy tanyán még utálni se lehet senkit. Ott vagytok hárman, és ha ellenséget akarsz, hát utaznod kell tíz kilométert. Itt meg felszállsz a járműre, és végtelen lehetőség tárul eléd.
