Puskás ivadékok! Szemetek Párizsra vessétek!
Példával élve, még akkor is, ha kissé sántít: mondjuk eddigi életében hiába lépett színpadra pontosan annyiszor Bródy János (a Belpest Cinije) vagy Nagy Feró (a nemzet csótánya), mint tételezzük fel, a csodálatos Máté Péter vagy Freddie Mercury, attól még egyikük sem lesz Máté vagy Freddie. Puskás Ferencet sem lehet csak úgy utolérni, pláne nem olasz másodosztályból, legfeljebb csak abban, hányszor futott ki címeres mezben a pályára, ami egy szám, de nem minőség.
A németektől kiosztott nagykabát után különösen siralmas vagy nevetséges azt látni a hírportálokon, például a 24.hu oldalán, hogy egymás mellé szerkesztették Öcsi bácsi meg a 85. jubiláns Ádám fotóját. Meg persze a többiekét, a játékostársakét, akik akár tarra tépett tarajú kakasok, araszolnak le tyúklépésben a küzdőtérről, büszkén sirató magyarok himnusza végén. Puskással villantani ilyenkor több mint sértő.
Nem tudom, Rossi mester, a tanár úr, aki blamát, ötször lenullázott erőlködést, a vele járó szégyennel együtt magára vállalt, mivel kezdi majd Telkiben az osztályfőnöki órát. Elsőként talán begyűjti a mobiltelefonokat (Nego például edzés közben is azt babrálta az egyik mérkőzés előtti felvételen), és miközben gondosan elzárja a kütyüket, aközben még nem menti fel tornából a fiait, akik a második félidőben, akár Kun Béla a rabolt családi ezüsttel, eltűntek a pályáról. Ahelyett persze, hogy a hétfőn hatvanéves kapitánynak, meg nekünk szereztek volna örömet.
Arról sopánkodott Rossi, mindössze három napjuk van arra, hogy mentálisan rendbe jöjjenek, ezért nem könnyű felkészíteni a csapatot a kedd esti bosnyákok elleni mérkőzésre. Jól látja azt is, hogy elnézést kérni már kevés, amikor kijelenti: magyar mezben, ha kedden nem tudunk erre reagálni, mindenkinek el kell tűnnie a színről! Ez egyértelmű.
Következményeket hordozó kijelentés, de hogy sikerüljön elkerülni, azt javaslom a tanár úrnak, gyorsan tartson egy filmvetítéssel egybekötött, amolyan rendhagyó osztályfőnöki órát elhalványult csapatának, ahol pisszenés nélkül kell végigülniük a párizsi paraolimpia magyar érmeseinek versenyeit és süvegelendő nyilatkozatait. Az sem árt, ha az eskütételtől kezdve.
A félkarú, a féllábú vagy más fogyatékossággal, de teljes szívből élő és küzdő úszót, kerekesszékes vívót, asztaliteniszezőt, kajakost, távolugrót, Konkoly Zsófiától, Kiss Péter Pálon és Pap Biankán át Ekler Lucáig vagy Illés Fanniig, hátha visszaszáll focista fejükbe a dicsőség utáni ethosz és erőn felüli küzdeni akarás. Úgy látszik, akinek mindene megvan, annak gyakran elkél a segítség, mielőtt jó dolgában, akár a villanykörte, kiégne.
A magamfajta hetvenes pasi már korábban ébred és könnyebben sír. Ezek a tulajdonságok, miközben párizsi hőseink aranykeretes kínkeserveit nézitek, titeket se tartsanak vissza, srácok, és érjetek oda időben, fejben és testben kedden a Puskás Arénába!
Meglátjátok, Öcsi bácsi verbunkot jár majd a felhők tetején az égi aulában, és minket sem savaz tovább az a mardosó 85.
