Putyin-csicskák
Az elmúlt hét legnagyobb eseménye magyar szempontból egyértelműen az orosz elnök budapesti látogatása. Mint minden kiemelt esemény hazánkban, a Putyin-vizit is előhozta a párhuzamos univerzumok jelenségét. Értem ez alatt, hogy a híradásokat és a politikusok megszólalásait olvasva két teljesen eltérő valóság rajzolódik ki előttünk.
Az egyik oldal szerint az orosz elnök látogatása hazánk növekvő súlyát jelzi a nemzetközi politikában, a kétoldalú találkozó pedig egyértelműen sikerként könyvelhető el; a másik tábor ellenben úgy látja, a magyar miniszterelnök Putyin bábja, aki egyfajta trójai falóként képviseli az orosz érdekeket az Európai Unióban. Tapasztalataim szerint az emberek általános vélekedése, hogy hasonló esetekben a két álláspont szintetizálása vezet eredményre: az igazság középen van. Ez a módszer valóban sokszor működik: ha mondjuk valamilyen gazdasági mutató tekintetében van egy optimista és egy pesszimista előrejelzés is, nem lőhetünk nagyon mellé, ha a kettő közé tesszük saját várakozásainkat.
A hangsúly pedig ez utóbbin van: várakozás. Amíg ugyanis jövőbeli események kimenetelét találgatjuk, addig az arany középút módszere valóban nagyon hasznos lehet, ha azonban már bekövetkezett eseményekről, tényekről van szó, akkor az átlagszámítás csődöt mond. Itt ugyanis egymást kölcsönösen kizáró olvasatokról beszéltünk: ahogy a gazdasági növekedés nem lehet egyszerre kettő és öt százalék, ugyanúgy az sem lehet egyszerre igaz, hogy a magyar miniszterelnök a nemzetközi politika fajsúlyos szereplője és közben Putyin trójai falova. A tények talaján állva tehát joggal feltételezhetjük, hogy létezik objektív igazság, minden egyéb pedig ennek elferdítése: hazugság.
Az igazság felderítése érdekében vizsgáljuk hát meg, hogy az egyes oldalak mi alapján jutnak a fentebb már említett megállapításokra. A kormányoldal sikerként könyveli el a találkozót, hiszen mégiscsak a világ egyik legfontosabb politikusa látogatott hozzánk, aláírt egy sor megállapodást regionális együttműködéstől kezdve az olajszállításig; a kétoldalú megbeszélésen pedig olyan kulcsfontosságú kérdésekben értettek egyet a magyar miniszterelnökkel, mint az ukrajnai magyar kisebbség kérdése, a keresztényüldözés elleni harc a Közel-Keleten vagy a hazánk csatlakozása a Török Áramlathoz.
Ha az ellenzék álláspontját kívánjuk megérteni, akkor el kell szakadnunk a múlt heti látogatástól, és az elmúlt évek találkozóit együtt kell kezelnünk. Nem mintha a kormányoldal ne hangoztatná, hogy a legutóbbi találkozó hosszú évek gyakorlatába illeszkedik, hanem azért, mert a szerdai vizittel kapcsolatban nincs konkrét érvük. Szerintük Magyarország alárendelt szerepét az bizonyítja, hogy hazánk rendre felszólal az Oroszországot sújtó uniós szankciók ellen; minden nemzetközi fórumon gáncsolja Ukrajna ügyét, és úgy általában véve Orbán túl sokszor találkozik Putyinnal.
Vizsgáljuk meg egyesével a vádakat, kezdjük rögtön a szankciók ügyével. Az Oroszországot sújtó gazdasági intézkedések jelen formájukban több kárt okoznak Magyarországnak, mint Oroszországnak, ráadásul legalábbis kétséges, hogy valaha elérhetik-e céljukat. Eredetileg ugyanis azért vezették be őket, hogy Oroszország változtasson Ukrajnával kapcsolatos álláspontján, de az elmúlt több mint öt év alatt a leghalványabb elmozdulás sem történt. Ha pedig egy intézkedés költséges, de nem hozza az elvárt eredményt, akkor bizony felülvizsgálják, módosítják, esetleg kivezetik. Persze azoknak, akik a szankciók legnagyobb szószólói, az intézkedések egyáltalán nem okoznak veszteséget, így könnyen érvelnek fenntartásuk mellett, miközben egyéb területeken vígan kereskednek Oroszországgal.
A második érv Orbán tiltott oroszbarátságának bizonyítására az Ukrajnával kapcsolatos álláspont, amelyet Magyarország minden egyes nemzetközi fórumon következetesen érvényesít: a magyar kisebbség jogait súlyosan korlátozó törvények visszavonásáig hazánk minden olyan intézkedést, határozatot, állásfoglalást megvétóz, amely kedvezőbb helyzetbe hozná Ukrajnát. Tagadhatatlan, hogy ez jól jön Putyinnak, de kérdem én: mi mást tehetne a magyar kormány? Hiszen minden államnak legfőbb kötelessége, hogy állampolgárait és jogaikat védelmezze, ha kell, idegen hatalommal szemben is. A magyar álláspont tehát teljesen független az orosztól, kizárólag a magyar érdekeket tartja szem előtt, aki pedig ezt vitatja, az nyíltan érvel a kárpátaljai magyarok cserbenhagyása mellett.
A harmadik, végső érv, hogy Orbán túl sokat találkozik Putyinnal. Ez ugyebár cáfolhatatlan. Tudniillik a túl sok szubjektív kategória, kérdés, hogy mihez viszonyítjuk. Putyin évekre visszamenőleg általában egy vagy két alkalommal találkozott a magyar miniszterelnökkel, ez pedig lényegesen több, mint ahányszor mondjuk a római pápával találkozott. Ebből az aspektusból akár mondhatjuk azt is, hogy Orbán túl sok időt tölt az orosz elnök társaságában. Ha viszont ez így van, akkor mit mondjunk Angela Merkelről, aki 2006 óta tartó kancellársága alatt volt, hogy évente négyszer is találkozott az orosz elnökkel? Vagy mit mondjunk mondjuk Macron elnökről, akinek beiktatása után a legelső hivatalos látogatója volt Vlagyimir Putyin? Ha megnézzük, hogy az orosz elnök kikkel beszél a legtöbbet telefonon, azt látjuk, hogy Nazarbajev és Erdoğan után közvetlenül Merkel és Macron következik. Ha Orbán trójai faló, akkor ők micsodák?
Az igazság az, hogy Európa vezetői sokkalta pragmatikusabbak annál, mint hogy ideológiai okok miatt visszafogják magukat Oroszországgal kapcsolatban, ha pénzről és érdekekről van szó. Merkelnek például annyira nem büdös az orosz gáz, hogy nem elégszik meg a már létező és működő Északi Áramlat gázvezetékkel, hanem – az oroszokkal a legszorosabb együttműködésben – megépíti az Északi Áramlat II.-t, hogy az orosz gáz egyenesen Németországba érkezhessen, és véletlenül se kelljen rajta osztozni mással. De nem csak Merkel a ludas ebben: a beruházó cég egyik vezetője az a Gerhard Schröder volt szociáldemokrata kancellár, aki egyébként a rettegett Gazpromnál is régóta tölt be különböző pozíciókat.
Tehát csak akkor számít bűnnek valamely politikus oroszbarátsága, ha az illető a nemzetközi elittel szemben mozog? Nos, nagyon úgy tűnik. Emlékszik még valaki Matteo Renzire? Ő az az olasz szociáldemokrata politikus, aki 2014 és 2016 között volt Olaszország miniszterelnöke, és lefasisztázta Orbánt a kerítésépítés miatt. Ő ugye a „Nyugat” szemében a mai napig hős, akivel szemben fel sem merül, hogy túlságosan oroszbarát lett volna. Pedig Renzi annyira jóban volt az orosz elnökkel, hogy – mint ez önéletrajzi könyvéből kiderül – ha a Russia Today rosszat merészelt írni róla, akkor felhívta Putyint, hogy intézkedjen a cikk megváltoztatása végett. Ez persze teljesen rendben volt, hiszen Renzi milliószám engedte Európába a migránsokat, és egyébként is az Európai Egyesült Államok legfőbb támogatói között találjuk. Salvini viszont szélsőségesen oroszbarát, sőt, pártját egyenesen Moszkvából pénzelik. Dereng már?
Az objektív valóság tehát, hogy Európában nagyon kevesen szeretik az oroszokat tiszta szívből. A birodalmi attitűd, a katonai erő és a történelmi tapasztalatok mind-mind azt tudatosítják bennünk, hogy mindent fenntartásokkal kezeljünk, ami Moszkvából érkezik. Ugyanakkor nem tudunk mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy Oroszország a világpolitikai és a világgazdaság megkerülhetetlen szereplője, ezért az együttműködés elkerülhetetlen.
Mindeközben az oroszbarátság vádja nem több, mint politikai eszköz, mellyel a választókat lehet riogatni. Apropó, azt hallották már, hogy Boris Johnson Putyin bábja, és a tory pártot valójában az oroszok finanszírozzák? Legalábbis ezt sugallják a brit balliberális sajtóban megjelent legújabb hírek, amelyek természetesen már a december 12-i választásokra hangolják a szavazókat. Persze nem tudom, hogy Johnson tényleg orosz ügynök-e, de ha igen, az különösen szórakoztató, mert a konzervatív sajtó már régóta megírta, hogy ellenfele Jeremy Corbyn, a Munkáspárt elnöke nagyon gyanús orosz szálakon függeszkedve került pozícióba. Így megy ez, na.
A szerző az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója.
