Rasszizmus
Egy képet nézek. A New York Times riporterének tweetje. A neve Apoorva Mandavilli. „Egyszer majd nem beszélünk többet arról az elméletről, hogy egy laboratóriumból szabadult ki, és talán azt is belátjuk, hogy rasszista gyökerei voltak. Sajnos azonban az a nap még nem jött el.”
Lefordítom: azt állítani, hogy a vírus egy laborból szabadult el, rasszizmus.
Az, hogy tényleg laborból szabadult-e, vagy sem, most mindegy. Nem ez a lényeg. A lényeg a szemléletmód és a falig tolt PC. Mert innen már nincs hova hátrálni.
Megkérdezném, ilyen alapon nem rasszista azt állítani, hogy Kínában az emberek denevért esznek? Vagy nem rasszista kimondani, hogy a kínaiak bőre sárga? Már minden rasszista, ami minőség, és minden rasszista, ami különbségtétel. Előbb-utóbb azt kéne mondani: rasszista vagyok. És?
Mert gyakorlatilag ma rasszistának számítasz, ha szép ruhát szeretsz, nem lógósat, rongyosat, szedett-vedettet. Ha szereted a minőségi zenét, a minőségi embereket, a tiszta, rendezett utcaképet, a kevés szemetet, és nem bírod a koszt meg a büdöset.
Amikor az „elnyomottak” kapcsán jó környékről és rossz környékről beszélnek, akkor egyvalamit senki nem feszeget. De hát kin múlik a környék? A lakóin. Egyes etnikumoknál, amikor sajnálni kell őket, mutogatnak koszos utcákat, szemetet, bűnözést, bedőlt kerítéseket, kiakasztott ruhákat, zajt, büdöset, akkor mondják, hogy lám, milyen körülmények közt élnek. De ki tette olyanná?
Korunkban mindent rasszistának állítanak be, ami a fehér emberhez köthető, Mozarttól a barokk építészeten át a matematikáig és a gyönyörűen felöltözött nőkig. Döntik a szobrokat, és pusztítják a minőséget. A minőség rasszista? Akkor mondjuk, hogy azok vagyunk. Ők úgyis ezt mondják előbb-utóbb. Inkább előbb. Akkor gyerünk, menjünk elébe.
Én például szeretem a szép cipőket. A szép cipő is rasszizmus vajon?