Nincs csúnyább dolog a világon, mint a faji különválás, a szegregáció, illetve annak intézményesült formája, az apartheid, szajkózzák azok, akik négereket legfeljebb a televízióban látnak vagy testközelben valamely mondén társasági eseményen – ruhatárosként, felszolgálóként, esetleg biztonsági emberként. Mivel fajok hivatalosan nem léteznek és faji jellegzetességek sincsenek, az embereknek a bőrszínüktől függetlenül a legnagyobb harmóniában kellene élniük, egymással keveredve, mint a kávé a tejjel. Ezt az idillikus „tejeskávésító” ideált azonban sajnálatos módon minduntalan megcáfolja az élet.

Az immáron Európa talán „legszínesebb” utcaképét produkáló Franciaországban a szociológiai felmérések egyértelműen azt tanúsítják, hogy az etnikai keveredést népszerűsítő folyamatos propaganda ellenére a „retardált” bennszülöttek legfőbb vágya az, hogy továbbra is a megszokott fehér környezetben élhessenek. Ez a gyakorlatban az állandó költözések által nyilvánul meg, amelyek eredményeként egész városnegyedek alakulnak át etnikai gettókká.

A jelenség, amelyet a szociológusok szégyenlősen „közösségi visszavonulásnak” (repli communautaire) vagy „etnilizációnak” neveznek, valójában a külvárosok társadalmi és etnikai homogenizációjához vezet, egy olyan társadalmi élet keretében, amely – saját bevallásuk szerint – „az erőszakon és a kulturális szokások szükségszerű elismerésén alapszik a különvált identitások számára”. Maurice Schumann kereszténydemokrata politikus, az EU egyik ősatyja már idejekorán megírta az Une grande imprudence (Nagy óvatlanság) című könyvében, hogy „a szándékos vakság a legveszélyesebb ideológia.

Márpedig vaknak kell lenni ahhoz, hogy ne vegyük észre, milyen szerencsétlenségekhez és mértéktelen rendetlenséghez vezet a nem európai bevándorlók tömeges érkezése és bizonyos negyedekben való csoportosulása, amelyek ily módon tiltott zónákká alakulnak” – ti. az őslakosok számára. Ugyanaz történik tehát manapság Franciaországban és Nyugat-Európának a harmadik világbeli bevándorlástól leginkább veszélyeztetett többi országában, mint ami az Egyesült Államokban mindig is folyt a hivatalos melting pot (olvasztó tégely)-ideológia ellenére – vagyis de facto szegregáció.

Ráadásul a különválás óhaja egyáltalán nem csak és nem is elsősorban a fehérek sajátossága. „A feketék számára a nagyobb gazdasági siker, úgy tűnik, nem ösztönöz a nagyobb fajkeveredésre. Valójában, ahogy azt a Los Angeles Times egyik legutóbbi cikke kimutatta, a jómódú feketék egyre inkább a többi fekete között telepednek le, minthogy kevert lakosságú vagy fehér környékre költöznének, amit pedig most megengedhetnének maguknak.

Fekete diákok most sokkal nagyobb számban járnak egyetemre, de mint azt a New York Times nemrég megállapította, az egyetemi élet gyakran teljesen szegregált”, írta az „integráció nagy hazugságát” leleplező cikkében Robert Scheer (Playboy, 1996. február), és miután már az alcímben arra a sokkoló kijelentésre ragadtatta magát, miszerint „kritikus módokon a fehérek és a feketék ma még inkább külön vannak, mint valaha”, a valós helyzetet konstatálva megállapította: „A szeparatizmus elfogadott gyakorlattá vált. Talán mindig is az volt”.

Minden világos. Amiért a dél-afrikai fehér apartheid államot egykor a nemzetek szégyenpadjára ültették, az az Egyesült Államokban tehát mindig is „elfogadott gyakorlatnak” számított és számít ma is. Az amerikai fehérek szennyeséért a dél-afrikai fehéreket „feketítették be”, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Márpedig utólag az is kiderült, hogy a „demokrácia sokkal egészségesebb volt az apartheid idején”, amikor még a fehérek voltak a hatalmon, ráadásul pedig az Afrikai Nemzeti Kongresszus által uralt jelenlegi kormányzat „fehérellenes rasszizmust folytat és sorsukra hagyja a szegény feketéket”.

Az a legszebb a dologban, hogy mindezt nem egy Eugene Terre-Blanche, a dél-afrikai búr ellenállás militáns erejének számító Afrikaaner Verbands Bewegung egykori vezetője mondta, akit a néger hatalomátvétel után a demokrácia legnagyobb dicsőségére börtönbe vetettek, hanem Helen Suzman, az apartheidellenes fehérek baloldali törpepártjának, a Haladó Pártnak egykori alapítója, Mandela cimborája és támogatója. „Valami sokkal jobbat reméltem. A szegények egyáltalán nem profitáltak az Afrikai Nemzeti Kongresszus győzelméből.

Ez a kormány úgy herdálja el a bevételeket, ahogy egy részeg tengerész tenné. Ahelyett, hogy munkahelyeket létesítene, milliókat pazarol fegyverekre és magánrepülőkre vagy Haiti támogatására”, pontosítja csalódottságának okait Suzman (The Age, 2004. május 16.), akinek a gyermekei, tapasztalva a néger hatalom katasztrofális ténykedését, sok más fehérhez hasonlóan kivándoroltak az országból. A kvalifikált állások betöltésekor a négereket a fehérekkel szemben előnyös helyzetbe juttató pozitív diszkrimináció következtében a fehér diplomások ezrei hagyják el évente Dél-Afrikát, az ország „harmadik világiasodását” vetítve elő.

A pozitív diszkrimináció (affirmativ action) nyíltan rasszista – merthogy az objektív képességek és adottságok helyett faji kritériumokon alapuló – gyakorlata vezetett egyébként egy sajátos fehér szociológiai kategória, az úgynevezett AWM, vagyis „dühös fehér ember” (angry white man) megjelenéséhez az Egyesült Államokban, mindenekelőtt a Sixpack Joe-k, vagyis a hatdobozos pakolásban sört vásárlók körében, ahogy arrafelé az alacsony iskolázottságú „kék galléros” réteget nevezik.

Soraikból kerülnek ki a szövetségi kormányzat és bürokrácia legelszántabb bírálói, a ZOG (cionista megszálló kormány)-ellenes lövészegyletek és magánmilíciák tagjai, a félezernél is több fehér radikális „önvédelmi szervezet” aktivistái, és közéjük tartozott az a Timothy McVeigh is, aki az őket ért sérelmek miatti felháborodását az Oklahoma City-beli szövetségi irodaház felrobbantásával fejezte ki 1995. április 19-én.

Amerikában ez volt tehát a pozitív diszkrimináció egyik hozadéka, amelynek a hatástalanságát elsők között a kínai származású amerikai szociológus, Lin Tan Lee leplezte le (neki megvolt hozzá a mersze), kijelentve, hogy „saját közösségében a fekete polgárság kisebb arányú a többi etnikai csoporthoz viszonyítva, és a kiemelkedő értékteremtő és magas technikai tudást igénylő foglalkozásokban a feketék jelenléte nagyon gyönge a többi etnikai csoporthoz, nevezetesen az ázsiaiakhoz viszonyítva, az egyetemeken irányukban megnyilvánuló számos pozitív megkülönböztető intézkedés ellenére. Szó sem lehet tehát faji diszkriminációról” (Journal of Social Sciences, Chicago, 1996. augusztus).

Írásában hasonló megállapítást tesz Brazília vonatkozásában is, megerősítve a Libération nevű francia napilap egyik helyszíni riportját, amely arról számolt be, hogy a sokfajú Brazíliában, a multikulturalizmus másik „mintaállamában”, amelynek az alkotmánya a lehető legantirasszistább, valójában látványos faji hierarchia érvényesül, ami alapján a négereket (a futballisták kivételével) a semminél is kevesebbre tartják. A riporter egészen odáig megy, hogy kijelenti: végeredményben az apartheid régi Dél-Afrikája „kevésbé volt rasszista”, mint a színleg antirasszista Brazília! Közvetett módon ugyanezt támasztja alá Richard Rodriguez mexikói származású amerikai publicista is, aki szerint „Latin-Amerikában (…) bizonyos tekintetben a rasszizmus jobban érződik, mint az Egyesült Államokban” (Courrier International, 2002. október 17.), ahol mindazonáltal tovább élő hagyomány az egykor virginiai kormányzók által kitalált „egy csöpp vér” elmélete (one drop theory), miszerint mindenki feketének számít, akinek az ereiben egy csöppnyi néger vér is folyik.

Mindennek az említett faji hierarchia felállítása szempontjából van jelentősége, ugyanis minél több néger vér folyik valakinek az ereiben, tehát minél sötétebb a bőre, annál lejjebb rangsoroltatik a társadalmi ranglétrán. Ez a gyakorlat még a kommunista Kubából sem veszett ki, ahol több tucat kifejezés használatos az emberek bőrszín szerinti megkülönböztetésére. És hogy ez egy élő hagyomány, azt „Doktor Castro szigetéről” szóló könyvükben Corinne Cumerlato és Denis Rousseau is megerősíti. A L’Express című havilap kubai tudósítója és az AFP francia hírügynökség egykori havannai irodavezetője azt írja, hogy – a hivatalos népszámlálási adatokkal éppenhogy ellentétesen – a kubai lakosság kétharmada ugyan színes bőrű, és bár kétségtelenül ők profitáltak legtöbbet a szocialista forradalomból, „mindazonáltal negyven évvel később, néhány kivételtől eltekintve, még mindig nem hatoltak be a hatalom felső köreibe, sem a hadseregben, sem a pártban, sem a kormányban”, viszont a gyarmatosítás időszakából örökölt és „jól befészkelt előítéletek szerint a bűnözők, alkoholisták és mindenféle naplopók elsősorban színes bőrűek” (L’ ile du docteur Castro. La transition confisquée, Stock, 2000).

Mint tudjuk, az ősi népi bölcsességek többnyire tapasztalati tényeken nyugszanak, és azokból a boldog időkből származnak, amikor a tapasztalatot még nem akarták a politikai korrektség spanyolcsizmájába szorítani. Elég az hozzá, hogy az Egyesült Államokban, ahol a lakossághoz hasonlóan a börtönlakókat is faji alapon tartják számon, az 1976 és 1999 közötti időszak bűneseteit osztályozva az igazságügyi minisztérium megállapította, hogy a lakosságnak csupán 1,1 százalékát kitevő 14 és 24 év közötti négerek követték el 1993-ban a gyilkosságok 33,2 százalékát, 1999-ben pedig a 27 százalékát. Összehasonlításképpen: az USA-ban a huszonéves fekete férfiak 12,6 százaléka van rács mögött, szemben a hasonló korú spanyol ajkú férfiak 3,6, illetve a fehérek 1,7 százalékával.

Nyilván valami hasonlót tapasztalhatnak a kubaiak is a színes bőrűekre vonatkozó előbbi „előítéleteik” rögzülésekor. Legutóbb Putyin orosz elnök is előítéletesen nyilatkozott a négerekről, amikor az afrikai országok adósságának elengedését forszírozó Blair brit miniszterelnöknek, aki megbeszélésükön felvetette az emberi jogok oroszországi helyzetét is, azt találta mondani, hogy „mi mind tudjuk, hogy az afrikai országok lakói felfalták ellenfeleiket. Nálunk ez a hagyomány vagy folyamat, vagy kultúra nem létezett, így nem érzem jogosnak az összehasonlítást Oroszország és Afrika között”. Nos hát, ha úgy vesszük, a kannibalizmus Afrikában valóban „hagyományos kulturális folyamat”, és ahogy az Emeka Ani főszereplésével 1998-ban forgatott I hate my village (Gyűlölöm a falumat) c. nigériai kultuszfilmből is kiderül, egyáltalán nem a múlt része.

Ezt egyébként a napjainkban is dúló kongói polgárháború „élesben” is bizonyítja, mert mint azt György Zsombor írja a Magyar Nemzetben, „a nyilvános kivégzéseken a lázadók gyakran feldarabolták áldozataikat, kiszedték tüdejüket és más testrészeiket, majd volt, hogy megették azokat” (2005. június 13.). Az eredetileg a zsidók által exkluzív igénnyel kifejlesztett „mártírokrata” szerepkört egyre inkább kisajátító négerek – talán a kannibalizmus kivételével – lényegében minden bajukért a fehéreket teszik felelőssé. Az, hogy a függetlenség kivívása után csaknem fél évszázaddal Afrikában nem jutnak egyről a kettőre, szerintük a gyarmatosítás traumája.

Az, hogy a rabszolgaság eltörlése után csaknem másfél évszázaddal Amerikában sem jutottak sokkal előbbre, szerintük a rabszolgaság traumájára. Mert intelligencia, képességek és adottságok tekintetében a nem létező fekete faj természetesen teljesen egyenértékű a nem létező fehérrel. Vagy mégsem? Íme, egy iskolapélda. Costa Rica 1821-ben nyerte el függetlenségét a spanyoloktól. Területe 50 ezer négyzetkilométer, lakossága négymillió fő. A világ egyik legfejlettebb társadalmi jóléti rendszere, Latin-Amerika legmagasabb életszínvonala, az írástudatlanság aránya 6,4 százalékos (1985), a bűnözés csaknem ismeretlen, a természetvédelem példaszerű.

Haiti 1804-ben lett független, miután népe kiűzte a francia gyarmatosítókat. Területe 28 ezer négyzetkilométernyi, lakossága nyolcmillió fő. A kórházi ágyak tekintetében a nyugati félteke legrosszabbul ellátott országa, a bruttó nemzeti termék (GNP) tekintetében Latin-Amerika messze legalacsonyabb szinten álló országa, az írástudatlanság aránya 62,4 százalékos (1985), a bűnözés az egeket ostromolja, a természetpusztítás katasztrofális, a világ egyik legalacsonyabb életszínvonala.

A történelmi lehetőségek, természeti adottságok, éghajlati viszonyok tekintetében csaknem megegyező két latin-amerikai ország között csupán egyetlen, de a jelek szerint „lényegi” különbség van: Costa Rica lakói 90 százalékban fehérek, Haiti lakói viszont kilencven százalékban négerek. Az eredmény magáért beszél. De azért az emberek, mint tudjuk, egyenlők.

(Folytatjuk)