A progresszista baloldal démonológiájában az ördögi figura posztján időközben őrségváltás történt, és az egykori „népnyúzó kapitalista” helyébe mára a „fajgyűlölő rasszista” lépett. Ezzel együtt az osztályok nélküli társadalom eszkatologikus vágyálmát a fajok nélküli emberiség kimérája váltotta fel. A létező szocializmus látványos kudarcát konstatálva a világmegváltás fanatikusai egy újabb „nemes ügyet” eszkábáltak maguknak: az osztályharc helyett immáron az antirasszista harcra esküsznek, a lumpenproletár mint szimbolikus mártír és megváltó helyét pedig a színes bőrű bevándorló foglalja el deliráns képzeletükben. A remélt világforradalom elmaradása miatt a fehér munkásosztályból kiábrándult exmarxisták és kriptotrockisták a harmadik világból érkező „külső proletariátusba” helyezték át minden reményüket. Életcéljuk és lételemük ugyanis jottányit sem változott, hiszen a káosz, a felfordulás és az anarchia egy bizonyos lelki diszpozíció állandó szükségletei.

Franciaországban ez a peticionista értelmiség volt a harmadik világból Európára zúduló bevándorlás leglelkesebb támogatója, a rasszizmusellenes harc „vörös gárdája”, az őshonos európaiak önvédelmi kísérleteinek legvadabb ostorozója. Az idillnek azonban a palesztin intifáda és az iszlám ébredés egyszer s mindenkorra véget vetett, radikálisan megváltoztatva a leosztást, és egyúttal alaposan összezavarva az antirasszista teológia elméleti alapjait is. Finkielkrautnak, Glucksmann-nak, Lévynek, Sollersnek, Mincnek, Brucknernek, Sormannak, Lanzmann-nak és a hasonszőrűeknek ugyanis rá kellett döbbenniük, hogy éppen az ő egykori kis védenceik azok, akik zsinagógákat gyújtogatnak, antiszemita graffitiket pingálnak, és lehetetlenné teszik a holokauszt oktatását a történelemórákon. Alain Finkielkraut – aki Párizsban többé-kevésbé ugyanazt a szerepet játssza, mint Tamás Gáspár Miklós Budapesten, és nagyjából ugyanazzal a gondolati „koherenciával” – a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott egyik interjújában (utánközlés: Valóság, 2004/3.) maga is deklarálta, hogy „a szélsőjobboldali, a rasszista antiszemitizmusnak nincs jövője Európában. (…) Az éberek, az antifasiszták antiszemitizmusa a veszélyes”. Szerinte ugyanis „a baloldali radikálisok nem küzdenek az antiszemitizmus ellen, hanem érveket találnak a felmentésére”, ezért alkották meg az iszlámellenesség „hihetetlen koncepcióját” is, hogy „az iszlám bárminemű bírálata rasszista színben tűnjön fel”. Ráadásul pedig a magafajta „kozmopolitától” merőben szokatlan, éppen ezért igencsak hiteltelen módon az alábbiakkal zárta mondandóját: „Én nem meggyorsítani akartam a nemzet multikulturális társadalommá való átalakulását, hanem inkább fékezni. Ellen akartam állni a közösségek (!?) és kisebbségek (!?) nyomásának, s meg akartam védeni a gondolatszabadságot, de a világ egyetlen törvényszékké alakult át”. Ha jól értjük, a multikulturalizmust erőltető világlobbi egyik emblematikus figurája hirtelen hátraarcot csinál és mossa a kezeit, azzal a felkiáltással, hogy ő nem ilyen lovat akart. Látványos színeváltozása keretében Finkielkraut nem tartja rasszistának Oriana Fallaci nagy port felvert iszlámellenes könyvét sem (A harag és a büszkeség), aki szerinte csupán tabukat tört, „jelentős érdeme, hogy nem hagyta magát megfélemlíteni”, és úgymond „felszabadítja a szót” (Le Point, 2002. május 24.).

Miután Finkielkraut kinyitotta a száját és elkezdett beszélni, konkrétan a „baloldali antiszemitizmus” veszélyéről, cinkosa és riválisa, André Glucksmann sem maradhatott le tőle, és hol másutt, mint a Frankfurter Allgemeine Zeitungban erősítette meg, hogy a francia, európai és amerikai egyetemeken igenis erős a baloldali antiszemitizmus. Alain-Gérard Slama ugyanakkor szóvá tette, hogy a médiumok és a hatóságok igyekeznek bagatellizálni a színes bőrű „fiatalok” (értsd: bandatagok) által elkövetett zsidóellenes cselekményeket, és B.-H. Lévynek az „atavisztikus” goj zsidóellenességet szajkózó tézisét cáfolva megállapítja, hogy az antiszemitizmus ma mindenekelőtt a muzulmánok sajátossága, hiszen mint mondja, „valóban létezik az iszlám bevándorlás részéről egy vallásos, etnikai, sőt – paradox módon – faji (sic!) antiszemitizmus…” (Le Figaro, 2001. december 10.). Marc Knobel, a franciaországi Antiszemitizmus és Rasszizmus Elleni Liga (LICRA) tisztségviselője ezzel kapcsolatban rámutat, hogy „az antiszemita jellegű »megfélemlítések« százai kapcsán készített jelentésből az derült ki, hogy a mintegy hatvan őrizetbe vett személy közül csupán öt szélsőjobboldali ellen indítottak jogi eljárást, mintha a többiek nem is lettek volna valóban antiszemiták!” (Le Figaro, 2001. november 7.). Ezzel ő is kipellengérezi a nyugati joggyakorlat devianciáját, amelynek eredményeként csupán a fehérek számítanak potenciális „antiszemitáknak”, a szemita arabok és általában is a színes bőrűek viszont nem. Még magának Roger Cukiermannak, a franciaországi judaizmus csúcsszerveként fungáló CRIF elnökének is el kellett ismernie, hogy a zsidóellenes „erőszakos cselekmények tettesei lényegileg az arab-muzulmán bevándorlásból származó fiatalok” (Le Figaro, 2004. február 18.). Heuréka, heu me miserum!

Ezek után nem meglepő, hogy a lengyelországi főrabbi, Michael Schudrich kikérte magának a Rasszizmus és Intolerancia Elleni Európai Bizottság legutóbbi jelentését, amely „nagyon nyugtalanítónak” tartja a lengyel társadalomban tapasztalható antiszemitizmus problémáját. „Hazugság azt mondani, hogy Lengyelország Európa legantiszemitább országa, hazugság a lengyelekkel és a lengyelországi zsidó közösséggel szemben egyaránt”, jelentette ki a főrabbi az AFP francia hírügynökségnek, hozzátéve, hogy „igazságtalan összehasonlítani a lengyelországi antiszemita érzelmet például a franciaországi helyzettel, ahol egyes kerületekben a zsidók már az utcára sem mernek kimenni” .

Míg az Európába bevándorló arab muzulmánok jobbára vallási-politikai, addig a négerek (vallásuktól függetlenül) sokkal inkább egzisztenciális-anyagi okokból fordultak egykori patrónusaik és fogadatlan prókátoraik ellen. M’bala M’bala Dieudonné franciaországi néger humorista szerint a nézeteltérést valójában az váltotta ki, hogy „mivel a kollektív tudatalattiban a fekete hordozza a szenvedést, a zsidó lobbi ezt nem viseli el, mert ez az ő bizniszük! Most elég felgyűrni az ing ujját, megmutatni a hónaljban a nyilvántartási számot, és ez jogot ad az elismeréshez!” (www.black-map.com). Eszerint tehát a fehérektől kizsarolható különféle kárpótlások és jóvátételek körül folyik a marakodás. Egyesek a rabszolgaságot, mások a holokausztot akarják „készpénzre váltani”. A mentalitások csatája ez, amelyben a predátor csap össze a parazitával. (Ha nem mentalitásbeli kérdés lenne, akkor vajon az örmények miért nem követelnek pénzbeli jóvátételt a törököktől az általuk elszenvedett genocídiumért, a magyarok ugyancsak a törököktől a százötven éves gyarmatosításért, a spanyolok az araboktól a majdnem nyolc évszázados megszállásért?) A négereknek mindenesetre volt kiktől tanulniuk. Lassanként már a mestereiken is túltesznek. Szinte tökélyre fejlesztették az ún. mizerabilizmus gyakorlatát, amely a segélyekért és támogatásokért való szüntelen kuncsorgásban, érzelmi zsarolásban és szánalomébresztésben nyilvánul meg, az alapja pedig egyfajta mentális infantilizmus, vagyis az eltartottként való létezés felelőtlensége.

Túlzás nélkül állítható, hogy a fehérek gazdasági-technológiai-humanitárius segítsége nélkül Afrika rövid időn belül a kőkorszakba zuhanna vissza. Az egészségügytől az aknamentesítésig, a természetvédelemtől az ásványkincsek kiaknázásáig, az állami infrastruktúrák működtetésétől a légi szállításig, a fekete földrészen szinte alig van olyan terület, ahol ne a fehérek végeznék még ma is a munka dandárját. Ha természeti katasztrófák fenyegetik őket, járványok fenyegetik őket, éhínség fenyegeti őket vagy egyszerűen csak egymást fenyegetik, az afrikaiak automatikusan a fehér embertől várják a megváltást, ami egy tagadhatatlan tény, még ha kevesen is merik hangoztatni, és még kevesebben magyarázni. Ahogy azt sem, hogy napjainkban Fekete-Afrika lakosságának 70 százaléka analfabéta, vagyis éppen kétszer annyian, mint amennyien az elátkozott és kárhoztatott európai gyarmatosítás időszakában. Ami pedig az arab országokban (jelesül Algériában) jellemzi az oktatás „színvonalát”, ezzel kapcsolatban Arezki Ait Larbira hagyatkozunk, aki szerint „az arabizált iskolákban a nyolcvanas évek óta vallásos oktatás váltotta fel a tudományokat és a karteziánus szellemiséget, és a tanulókat egy szürrealista programnak vetik alá: megtanítják nekik a halottak mosdatását és a házasságtörő nő megkorbácsolását!” (Le Figaro, 2004. november 27.) Tejszínhab a csokitortán, hogy amerikai kutatók – politikailag igencsak inkorrekt módon – összehasonlító vizsgálatot végeztek a különböző országok statisztikai IQ-szintje tekintetében (a középszint par definitionem 100-as lévén). Íme, három jellemző eredmény: Belgium: 100; Marokkó: 85; Kongó: 65 (R. Lynn és T. Vanhanen, IQ and the Wealth of Nations, Praeger, 2002, Westport, Connecticut). Csoda, hogy a fehérek nélkül csődbe jutna Afrika?

A rabszolgaságról most pedig csak annyit, hogy egyrészt a négereknek elsősorban is a korabeli rabszolga-kereskedést monopolizáló zsidókkal kellene rendezniük a számlát, másrészt a fehérek kulpabilizálása valójában az arabok felmentését szolgálja, akik pedig maguk is alaposan kivették a részüket a rabszolga-kereskedelemből, harmadrészt a fehérek több mint tíz évszázadon keresztül maguk is szenvedtek a szaracén-török rabszolgavadászoktól, de most mégsem követelnek jóvátételt az arab és török utódállamokon, negyedrészt pedig Afrikában és a Közel-Keleten számos helyen még ma is létezik a de facto rabszolgaság, tehát a négereknek épp elég söprögetnivalójuk lenne a saját házuk táján is. Dinesh D’Souza, indiai származású amerikai kutató, a kérdés szakértője egyébként is megállapította, hogy „éppen a rabszolga-kereskedelemből hasznot húzó afrikai törzsfők voltak azok, akik küldöttségeket menesztettek Nyugatra az abolíció elleni tiltakozásként. (…) Az afrikai rabszolgák leszármazottai a fehér idegenek erőfeszítéseinek köszönhetik a szabadságukat, nem pedig az afrikaiaknak, akik eladták őket” (idézte a Le Figaro, 2005. május 15.).

Ha pedig a négerek és a zsidók példáját követve esetleg nekünk, fehéreknek, magyaroknak is kedvünk támadna sajnáltatni magunkat, íme egy konstantinápolyi pap 1442. február 3-án kelt levelének részlete, a párizsi Bibliotheque Nationale kéziratgyűjteményéből: „A törökök hat év alatt … több mint négyszázezer keresztényt hurcoltak el keresztény földről, mindannyiukat rabszolgáikká tették; kipusztítottak és leromboltak megannyi királyságot és országot, Szerbiát, Dalmáciát, Oláhországot, Transzilvániát, Bulgáriát, Boszniát és különösen a Magyar Királyságot, nem számolva az öregeket és betegeket, akiket megöltek és lefejeztek, mert nem tudták magukkal vinni őket, és nem számolva a falvakat, kastélyokat és városokat, amelyeket teljesen leromboltak, a környéküket pedig felperzselték; amit mi magunk láttunk a saját szemünkkel és látunk mindennap: szegény keresztény férfiakat és nőket vasláncra fűzve szolgaságba hurcolni, sorba állítva őket ebben a városban a velencei és genovai kalmárok bódéi között, (…) ahogy az állatokat hajtják a vásárba, sírva és nyögve, Isten kegyelméért és a keresztények segítségéért esdekelve ahol csak elhaladnak, anélkül hogy bárki is egy szót merne szólni… Láttunk kisgyermekeket és fiatal szüzeket kalickába zártan, ahogy a madarakat viszik a piacra, hogy még nézni is gyötrelem… És alig van olyan török, akinek ne lenne legalább hat, nyolc vagy tíz rabszolgája, valaha nemes keresztények, akik őket szolgálják élvezeteikben nagyon hitványul és szégyenletesen…”

Törökország, Isten hozott Európában! Szerencsére a franciák és a hollandok nem így gondolják, mindenekelőtt ezért torpedózták meg az EU-alkotmányt, és mert nem akartak szívességet tenni az amerikaiaknak. „Az USA világhatalmi pozícióját legjobban Európa mint lehetséges konkurens destabilizációjával lehet biztosítani. A többfajúvá vált Európát túlságosan is le fogja kötni ez a probléma ahhoz, hogy beleavatkozzon a világpolitikába. Ebben a játékban fontos szereplők lennének a törökök, egyszerűen csak a népességük által alkotott erőre való tekintettel”, írja az amerikai hegemónia főideológusa, Zbigniew Brzezinski a Let the cat out of the bag c. tanulmányában. A CIA 2005. január 20-án közzétett Mapping the Global Future c. jelentése Törökország belépését elkerülhetetlennek ítéli, ugyanakkor pedig gazdasági és kulturális tehertételnek, valamint az EU-n belüli konfliktusok főtényezőjének tartja, mert „az erős török muzulmán népesség megoldhatatlan problémákat fog okozni”. Brzezinskihez hasonlóan a CIA sem számolt azonban a franciákkal és a hollandokkal, és remélhetőleg a többi európai néppel is számolniuk kell.

(Folytatjuk)